A kiszivárgott hírek szerint az új sztárvársz részekből végre megtudhatjuk, miért vannak fehérben a rohamosztagosok, és az is kiderül, hogy az Endor holdja sajtból van. Hatalmas mágneses mezőkön legelésző foltos emlősök látják el energiával a galaxist, és biztosítják a Birodalom számára a tiszta fejeket.

Az istállók világosak és fűtöttek, van, ahol halk zene szól. Mindenki csendesen kérődzik, és igen jámbor fajta. Tehénlepény-takarító robotok surrannak a fal mellett, óvatosan kerülgetve négygyomrú munkaadóikat. Aztán eljő a fejés ideje, és az okos hazajárók, Bimbó, Riska meg a többiek, szépen helyet foglalnak a fejőállásban. A lézerszemű robot először óvatosan megtisztítja a tőgyet, majd ráilleszkedik, és csendben fejni kezd, úgy, ahogy ezt egy halálcsillagon illik. A tejesbödönöket már a fehérruhás rohamosztagosok pakolják a teherűrhajókra, és onnan röppentik a friss nedűt szerteszét a Birodalomban.

Valami ilyesmi:





A technológiát egyébként tíz évvel ezelőtt már láttam a flamand mélyföldön. Azért fejlesztették ki, hogy a parasztok – farmerek, ha így píszíbb – több időt tölthessenek sütkérezéssel Arubán és Curacaón, egyszóval volt gyarmataikon, a Holland Antillákon. Azért volt náluk egy kis csipogó (akkoriban még nem volt teljes a mobilpenetráció), mert ha valami mégis elromlott, vagy egy állat testhőmérséklete megemelkedett, a divájsz bejelzett, és máris ki lehetett küldeni a karbantartókat meg az állatorvost. A tehenészetet simán elvezette a robotpilóta két-három hétig.


Vannak persze más (agro)kultúrák is. Kínában megsütik a kiskutyákat és a kiscicákat. Sőt, azt mondják, ha élve nyúzzák meg őket, akkor finomabb a húsuk. A világ emiatt csúnyán néz a kínaiakra, mert az még csak hagyján, hogy már a svájci bicskát is ők fogják gyártani, de olimpiát is rendeztek, meg Tibetet is annektálták, na és akkor még ez is! A kínaiak pedig mosolyogva széttárják a kezüket, és a hagyományokra hivatkoznak. Meg arra, hogy finom. Nemkülönben a japánok, akik a szoptatós bálnát szeretik grillezni, hiába egy hiperinteligens emlős, az ő fogyasztása japánikum. Persze nem csak az étkezési kultúrára jellemzők a nemzeti sajátosságok, például Afrika bizonyos részein ősi szokás, hogy a kislányoknak kivágják a csiklóját. Már sokszáz éve.

Mi viszont a Ludas Matyin nőttünk fel, esetleg a Nils Holgerssonon, meg volt a Lúdanyó meséi is, hát senki ne csodálkozzon azon, hogy a dobozban tartott kislibákat addig tömjük, míg föl nem robban a májuk. Ez bizony hungarikum! (És senki ne sirassa a baromfi-májkrémet, amit az oviban osztogatnak, mert az nem májból készül, hanem vágóhidi nyesedékből.)


Okos dolog a nemzeti hagyományokra hivatkozni, ha a fogyasztásról van szó. Például az alkoholizmus mifelénk nemzeti hagyomány, de más tudatmódosítóval ne próbálkozzunk, mert az idegen a kultúránktól!

Míg a szuperautomatizált halálcsillag-háztáji tehénkéi Mozarton mélázva tejelnek a sütkérező gazdáknak, addíg nemzetiszínű pántlikával a nyakukban növesztenek zsírmájat a magyar libák… Akit pedig tényleg érdekel mi a helyzet a tejjel az Endor holdján, az üsse fel a Wookiepediát!

Mert a libamájat nem fogják egyhamar elboronálni.