Csontig hatol Keisuke Kanai előadása, A csontváz. Légtornász bot van a kezünkben, mozgás, tánc, cirkusz, pantomim, s árnyjáték határán egyensúlyozunk, zseblámpával utazunk önmagunkba. OKI HAIKU DAN – GAI KOTSU. A csontváz. Kortárs cirkusz. Bemutatta a Trafó, szeptember 27-én. 

 A fény-árnyék párbeszéd mindig is lerághatatlan eszköze bármilyen színházi kifejezésnek, aki ismeri az indiai árnyjátékok varázslatát, az mindig csodálattal adózik egy kifeszített fehér vászonért egy színházi térben, s a mögötte, előtte s oldalt beszélő súrolófényben újraértelmezhet sok mindent. Egy hófehér retina, ahol mímes-mágia, a varázslatok világa pereg. De ehhez ki kell szakítani minket egy órácskára a megszokott életünkből.
 
Sejtelmes zene, árnyak, fekete-fehér víziók, stand-by-ba kapcsolok – ez egy másik világ, saját testemet láthatom most röntgen szemmel, áthatolva, szétszedve és újra összerakva. Zseblámpával a kézbe utazás önmagunkba. Az Oki Haihu Dan francia-japán együttes– Gai Kotsu „A csontváz” című előadása.

Egy szétfeszített macskapofa-alakú vászon vigyorog a Trafóban. Halvány pont jelenik meg rajta mintegy szem, aki minket vizsgál. Vonalak születnek. Azután több is, szemek vagy csillagok találkoznak? Tejút, s göncöl-szekér rajza, lábszárcsont s egy kézfej Sarkcsillag-villanása. Muszáj kikapcsolnom a fejemben lévő fájlokat, mert hinnem kell a szememnek, egy blackout után a táncos a vászon előtt áll, a levegőben. Előtűnt a lenyomat – az élő test. Hosszú haja arcában, arctalanná teszi. Hmm? Se kötél, se felfüggesztés. Lebeg? 

Pálcikák kerülnek elő két végén gömbök, ezek a kortárs csontok. Filigrán-testű női táncos indukálja a kezében lévő csont-imitációt vagy fordítva, most nem lényeges. Tánc ez vagy látomás? Azután megint: a három csontpálcika hirtelen egy függőleges bottá merevedik, árnyéka a vásznon, s most már rávetül egy másik test a vászon mögül. Így lesz az élő pálcikákból – gerinc a lenyomat-vásznon. Azután a vászon mögött mezítelen test-részlet úszik s repül. 
A tapsrendben lehull a lepel. Ketten voltak-vannak. A hosszú haj – mint kiderült – álca, akit nőnek gondoltam, férfi. 

Keisuke Kanai neve talán szélesebb körben nem ismert, bár Philippe Decoufflé Cirk 13 előadásában néhány évvel ezelőtt a most halálra ítélt Erkel színház színpadán láthatta. Philippe Découflé, táncos-koreográfus, aki kétségtelenül színfolt a kortárs francia tánc testén, elképesztő „őrületeivel” s ötleteivel már az 1992-es albertville-i téli olimpia káprázatos záróünnepségével maradandót alkotott. Keisuke Kanai a butó tánc és a pantomim világát otthagyva a cirkusz vizein egyensúlyozott, hogy azután 2002-ben úgynevezett kortárs cirkuszt alapítson.

Kortárs cirkusz? Aki nem ismeri a műfajok elegyítését, csak arra kell gondolnia, ez olyan, mint egy olasz vegyes saláta készítése: beleteszünk minden bigyót, ami ízlés szerint belevaló, azután leöntjük szósszal, hogy minél ízletesebb és fogyaszthatóbb legyen. Magam is sok előadást láttam turnék során, ami újraértelmezi a cirkuszi és színházi találkozást, ami nem annak látszik ami, vagyis a határok szétfeszítésével sok minden az ölünkbe hullhat. Műfajok közötti faltalanság. De jó lehetne az egymás közé épült faltömegek lerontása is! Na mindegy, ez egy másik vászonra-lapra tartozik. Több fény, kevesebb árnyék.