Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére, úgyhogy rétes az nem lesz, akárhogy is szeretnénk. Merthogy egyszerre lépésről szó sincs. Most mindenkit megkímélek attól, hogy zenei kiselőadást tartsak ütemről, ritmusról és dallamról, elég lesz egy kicsit utánanézni annak, mi is a helyzet kis hazánkban rétes-ügyben.

Azt mondják például, hogy minden városnak megvan a maga dallama, melódiája – sőt egy remek cseh filmben (Petr Zelenka: A sátán éve) az is elhangzik, hogy ugyanígy az embereknek, népeknek is saját zenéje, ritmusa, dallama van. Amit csak azért nem hallunk, mert képtelenek vagyunk csöndben maradni és odafigyelni egymásra. Nos, Budapest esetében, amint erről már oly sok szó esett a Kultúrparton, meglehetősen nehéz lenne ilyesmiről még beszélni is, nemhogy a városban andalogva, együtt dúdolgatni valamiféle közösen hallott, mindig jelenlévő dallamot.

Hiszen, mint azt már tudjuk, eleve baj van, még pedig az „együtt”-tel. Úgyhogy dallamról egyelőre szó sincsen, legfeljebb a rég lejártakat fújják egyesek, mert másra nem futja. Egy barátom egyszer azt mondta, figyeljem csak meg az egyes népek himnuszát, az nagyon sokat elárul róluk. Hát nem tudom – kétségtelen, hogy vannak dallamos, költői lelkületű himnuszok és vannak ütemesek, katonásak, és az is biztos, hogy hozzám az előbbiek állnak közelebb. Poétikus és katonás nemzetek. Dallamosan álmodozóak és fegyelmezetten menetelők. De ugyanez a helyzet az egyes emberekkel is, ha valakitől idegen az általánosító nemzetkarakterológia. Nálunk azonban valahogy nem működik ez az analógia, a himnuszunk gyönyörű, és mégis oda lett belőlünk a dallam, a költőiség, csak a kesergés, az önsajnálat és a pesszimizmus maradt, örök gyanakvással, vádaskodással, olykor haraggal és dühkitörésekkel fűszerezve.

Sebaj, akkor itt van legalább a ritmus, nem? Hát nem. Persze lehetne, a városnak, életünknek, egy-egy esztendőnek, napjainknak – elvégre jó dolog, ha az életnek ritmusa van, de tényleg: sokkal könnyebb lesz az egész, próbálják csak ki! Mondjuk naponta egyszer egy csésze tea, nyugalomban, leülve, hozzákészülve, esetleg venni ezekre az alkalmakra valami jobb fajtát, igazi jázmint mondjuk, másodszori áztatással a legjobb, külön kis porceláncsészelyben… De lehet ez hetente egy sörözgetés a barátokkal, netán egy délelőtt a Széchenyi-fürdőben, mindegy, a lényeg a szertartás és az ismétlődés, pamparam-pamparam, lallalallalá, és máris szebbnek látszik minden. Várni a napi teát, a péntek esti sörözgetést, vagy a szombat délelőtti fürdőzést. Sajnos, többségünk idáig sem jut el. Nincs rá idő. Bezzeg a mediterrán vidékeken, a délutáni szieszta, az esti céltalan üldögélés a tengerparton vagy a kikötő padján, micsoda dallam, micsoda ritmus… Sajnos, mi hajlamosak vagyunk úgy szervezni életünket, hogy a sok kötelesség mellett nem marad időnk az ellazulásra. Legalábbis ezt hazudjuk – másoknak és önmagunknak egyaránt. És ha mégis, akkor ritmus helyett rigmusok, ócskák, nem belülről jövők. De akkor mi van, mi marad nekünk? Legalább az egyszerre lépés? Melódia és ritmus helyett legalább az ütem és az érte járó rétes?

Kiábrándító, de még csak az sem. Egy túróst a füledbe, nem dallamot! Pedig hát az egyszerre lépés, az ütemre menetelés és tapsolás, az azért ment nekünk, igaz? 1956 októbere előtt ugyanúgy, mint 1957 május elsejétől. De mára még ez is elveszett valahol, persze az ember nem is nagyon siratja, de azért mégis – ütem is van sokféle, és ha nem felülről diktálják, ha mi magunk érezzük, néha az is jó valamire. A ritmus és a dallam talán majd kialakul, ha megvannak az alapok. Csak hát ezzel is baj van. Az egyik balra, a másik jobbra, a harmadik középen vagy a széleken, a lényeg, hogy ne együtt. Még véletlenül se, még akkor se, ha szükség lenne rá.

De akkor legalább az egyes zászlók alatt menetelők kapnak valamit, nem? Legalább sört meg virslit, mint a régi szép időkben. Sajnos még ők sem, mert nemhogy a dallam, a ritmus, de még az ütem is hiányzik manapság. Mindenütt. Csak kaotikus tapsok és repkedő utcakövek koppanása, eszelős rögeszmék és múltba révedő táltos tekintetek, és persze a félelemkeltés, a mumusolgatás és sumákolgatás minden oldalon. Káosz a közéletben, káosz a városban, káosz mindenütt. Hogyan is lehetne ennek az egész cirkusznak akár üteme is?

De nyugodtan hagyhatjuk a várost, a politikát, a várospolitikát, az egész közéletet. Vissza a Magánélethez! Mert lehetne például hatkor felkelni, hétkor munkába indulni, tizenkettőkor megebédelni, négykor hazaindulni, ésatöbbi, ésatöbbi, nem túl érdekes, hamar rá lehet unni, de azért az üteme megvan, param-param, papparam, param-param-papparam, és így tovább, egészen hétvégéig, ha azt ügyesen szervezzük, előbb-utóbb még valamifajta ritmusa is lesz a dolognak. Ehelyett azonban van, amikor hatkor kell kelni, másnap viszont idegesek vagyunk és ötkor már nem tudunk visszaaludni, és mindez azért, mert tudjuk, hogy aznap nem fogunk tudni négykor eljönni a munkahelyről, egy kis plusz munka, jól jön az, és hétvégére már ott tartunk, hogy pokolba azzal a rég tervezett kirándulással a Velencei-tóhoz, ott a pláza, közelebb van, és minden egy helyen, ott a mozi meg a kínai meg még a ruhaüzlet is nyitva, és persze mindenütt szól a zene, tudják, a dallam, a ritmus, a melódia: micsoda ütemek, hát nem isteni? Aztán vége a vasárnapnak is, és kezdődik minden az elejéről.

Ez van. Persze lehetne másképpen is, betartani az ütemeket és odafigyelni a ritmusra, és akkor, ha szerencsénk van, ha jól csináljuk, előbb-utóbb felcsendülne a dallam is. És akkor lenne végre zene, mert az nagyon fontos, a görögök azt mondták, hogy aki zenél, az valójában számol, és hogy egy egyszerű melódia is bonyolult aritmológiai művelet, amíg azonban nincs ütem, ritmus, dallam, addig zene sincsen, és ha nincsen zene, az ember sohasem tudja, mi jön, mi jöhet, mivel kell számolnia.

Főúr, legalább egy rétest minden olvasónak! Túrós is lehet…