Nem biztos, hogy a félreértés rossz dolog, sőt. A félreértés tulajdonképpen az emberi kommunikáció egyik szükséges velejárója, a humor és a tragédia alapja, és mint ilyen, szegényebb lenne nélküle az élet. A baj ott kezdődik, ha a félreértés szándékos.

Ha mindvégig tudjuk, hogy a Másik miről beszél, kiabál vagy dadog, és még bólogatunk is nagy megértően, aztán ha elfordul, köpünk egyet az egészre és mondjuk tovább a magunkét, mintha mi sem történt volna. Vagy ha a Másik elkövet egy hibát, majd bocsánatot kér, és mi mégis ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, amikor a hibát felróttuk neki. (Félreértelmezések elkerülése végett: nem a politikáról és annak bizonyos szereplőiről beszélek.)

A félreértés nagyon is emberi, így aztán valójában nem is tudunk mit kezdeni vele, sem akkor, ha minket értenek félre, sem akkor, ha mi értünk félre másokat. Egyszerűen kellemetlen, mert magyarázkodni kell, esetleg bocsánatot kérni, érvelni, odafigyelni, párbeszédelni. A mi kedvenc terepünk, ahol otthonosan mozgunk, nagyon is, az a süket monológ, a félreértelmezés, a meg nem értés, az oda nem figyelés. Félre az érzésekkel, maradjunk a tényeknél, közülük is azoknál, amelyekre szükségünk van prekoncepcióink hangoztatásához és érvényre juttatásához.

Ez is egyik oka annak, hogy a humor, az irónia, pláne az önirónia, mind-mind hiánycikké lett az elmúlt évtizedek során Magyarországon. És persze az igazi tragédia is. Mert, ahogyan azt a régiek mondták, az igazi tragédia a humor hiánya. Ami marad, az a bulvárlét, annak is egy meglehetősen alámerült változata. Mert a félreértés odafigyelést feltételez, ha néha csak minimálisat is: a Másik meghallgatását, érveinek figyelembe vételét, vagy legalábbis tiszteletben tartását. Érvek ellen érvek. Na ez az, ami nekünk nem megy. A félreértés ugyanis a párbeszéd egyik lehetséges következménye, párbeszédre viszont, amint azt már többször megállapítottuk, nagyjából képtelenek vagyunk.

- Hé, köcsög, arrébb mennél?
- Nekem szólt?
- Nanáneked, elmész anyádba!

Félreértés és párbeszéd lehetősége kizárva. Ez az ember nem örül a társaságomnak, jobb lesz lelépni.

- Hé, köcsög, arrébb mennél?
- Miaf... bajod van, he?
- Az, hogy fogd be a pofád!
- Fogd be te, mocsokköcsög!

Itt sincs semmi probléma, igazi szocreál, a kör bezárult, a „párbeszéd” befejeződött, jöhet a félreérthetetlen testi folytatás.

- Hé köcsög, arrébb mennél?
- Elnézést, egy pillanat, kicsit sok itt az ember. Viszont szép időnk van, nem?
- Mi van? Hát... Tulajdonképpen ja. Te is kajára vársz?
- Igen. Krumplifőzeléket fogok enni.
- Én meg spenótot. És fasírtot. Azt nagyon szeretem, ha jó fokhagymás.
- Szintúgy. Ott van két szabad hely, leülünk?
- Persze. Jó étvágyat. És bocs, hogy leköcsögöztelek, aszittem elém akarsz tolakodni.
- Semmi baj, mindenkinek lehet rossz napja. Nagyon finom ma a fasírt.
- Ja. Nem sajnálták belőle a fokhagymát.

Tiszta sci-fi, nem? Ráadásul nincs benne semmi izgalom, semmi rendkívüli, semmi botrányos. És mégis, csaknem elképzelhetetlen manapság. Minket egyszerűbb fából faragtak. A magyar lélek mostanában nem kedveli a bonyodalmakat. Semmi is-is, jobb nekünk a vagy-vagy (Kierkegaard-i nép). Ha nincs odafigyelés, akkor nincs értés, és akkor nem lehet félreértés sem. Egyszerű recept, működik is, csak körül kell nézni. Tarka vagy barna, dobálunk vagy dobálnak, jobb- vagy baloldal, Viki vagy Feri, A vagy B menü. Akkor is, ha mindkettőben akad, ami ízlik és olyan is, ami nem éppen kedvünkre való. Mindegy, miről van szó, pártgyűlés, tüntetés, felvonulás, vagy csak egy kis spontán balhé az önkiszolgálóban sorban állva. Üzemi konyha, menzaszag mindenütt. Valami bűzlik mindegyikben, de jólesik, mert nem kell sokat gondolkodni. Jobbra fenn az A-menü, balra fenn a B. Lehet, hogy más a név, de az ízek ugyanazok. Igazi választék nincs, de a választás látszata mégis megadatik, és ez egyelőre elégnek bizonyul. Van benne valami vonzó, hiszen negyven éven át járattak minket óvodába, szagok és megszokások rabjai lettünk.

A menük összeállításával legalább nem nekünk kell bajlódni, készen kapjuk őket. Mint a konzerveket. A vagy B, eszed-nemeszed, nem kapsz mást. Nem ízlik? Köpd ki. Válaszd a másikat. Vagy köpd le. Vagy bele. A levesébe. Mindegy, melyiket, csak köpj. És zabálj.

Ha valahol rendes étlap van, az még sokakat zavarba hoz, néhol még a köreteket is variálni lehet, túl nagy a szabadság, a félreértés- és félreértelmezés lehetősége. Ha valahol nem a megszokott egyenízek- és szagok várnak, az gyanús. Csakhogy ez természetes. Türelemre van szükség. Az üzemi étkezdéhez szokott ízlést nehéz alakítgatni. És a jó vendéglős tudja ezt. Nem kéri számon, hogy miért vannak kevesen. Lesz majd másképp. Vagy ha nem, hát kisnyúl. Az üzemi konyhán.

Ki tudja, talán érdemes előbb a saját konyhánkban kísérletezgetni, ott szokni és szoktatni az új ízeket. A rántott hús panírjába egy kevés szezámmagot keverni, vagy mandulaszeleteket, hátha bejön. Vagy csak egy jó fokhagymás fasírt, mindenkinek. Az első közös pont.

Tudom, persze, demagógia. De érdemes kipróbálni. Kicsit macerás, gondolkodni kell, és használni a fantáziánkat. És türelmesnek lenni. Olykor mindez még nehezünkre esik.