Hiánypótló dokumentumfilm egy politikai hisztériában vergődő ország polgári áldozatairól, egy barátságról és egy családról, melyek azért hullottak szét, mert tagjaikat a politikusok identitáskrízisbe hajszolták, pusztán, hogy ezáltal politikai előnyökhöz jussanak.

A nyomorúságoktól terhes huszadik század túlélőit nem volt nehéz feladat ideológiai igába fogni. A holokauszt-sérült emberek éppoly kiszolgáltatottak és sokszor hisztérikusan érzékenyek, mint a Recskről szabadultak. Hozzá kell tenni, hogy mindez érthető is, a félelem ugyanis irracionális természetű. A sebek begyógyítása helyett azonban a kétarcú politika kettéhasította a társadalmat, hogy pólusaiból segédcsapatokat szervezzen önmaga számára. S miközben barátságok és házasságok hullanak szét szavaik nyomán, ők a dobogókon az összefogás fontosságáról és a család szentségéről szónokolnak.

A film egy mediátor segítségével kisérel meg közös hangot találni azon emberek között, akik valaha nagyon is együvé tartoztak, persze még mielőtt a politikai identitások napszámosaivá váltak. Nagy erénye a filmnek, hogy meg sem kisérel igazságot tenni az irracionális félelmektől hajtott felek közt, inkább az érzelmi feszültségek pszichés motívumaira koncentrál. Maximális empátiával és érzékenységgel közelít a szereplőkhöz, legyenek akár kirekesztőek, akár elszenvedői az őket ért irracionális elutasításoknak. A képkockák sokszor nagyon megindítóan tanúskodnak arról, milyen húsbavágóan szakítja szét az összetartozó életeket a politika érzéketlen szavazatszerző gépezete. A rendező, miközben a nézőre bízza az itélkezést, csupán nyitó és záró képkockáival ad jelzést mindarról az illúzióvesztésről, mely a rendszerváltás eufóriájától a polgárháború légköréig vezetett.

Hogy mekkora a baj Magyarországon, azt semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy két filmszínház is visszautasította A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció vetítését pusztán a cím miatt, anélkül, hogy megnézték volna (!) azt. Az irracionális félelmek és előitéletek földjén a nemzeti érzés nélkülit nem lehet nemzeti érzés nélkülinek, a zsidót nem lehet zsidónak, a fideszest nem lehet fideszesnek, az anyát nem lehet anyának, a mediációt nem lehet mediációnak nevezni. Fortélyos félelem igazgat, ahogy a költő mondta. A nyelv efféle száműzése a kultúrából nagyon aggasztó, az 1984 oldalait idéző jel. Holott még azt sem lehet mondani, hogy a dokumentumfilm címe bármiben is sértené a politikai korrektség soha sehol le nem írt szabályait.



Ezt a filmet érdemes lenne minden parlamenti közvetítést megelőzően levetíteni, ahogy az egzotikus utazások előtt is szokás beadatni néhány oltást a veszedelmes betegségek ellen. A magyar politikának és kliensmédiájának azonban aligha lenne érdeke kifogni a szelet a politikai hisztéria vitorláiból. Bár nyilvánvaló, hogy tucatnyi dokumentumfilm sem lenne képes begyógyítani mindazokat a sebeket, melyeket a politikai garnitúra az elmúlt húsz évben vájt a magyar társadalom testébe, mégis úgy érzem, hogy Hajdú Eszter ezzel a fimmel máris többet tett a társadalmi békéért, és egymás megértő elfogadásáért, mint tizenkét műteremnyi kortárs művész Magyarországon.