Istenbizony nem kockáztatok többet. Éljenek a stabil pontok. Belefáradtam a fogadalmakba. Mindahányan voltak valaha is, előbb-utóbb megkövültek, vagy kiderült, hogy sekély vizekre íródtak, netán elfújta őket a szél. Jobb, ha biztosra megyek.
Mint az a barátom, aki kapott Karácsonyra egy pólót, szép színest, még felirat is volt rajta. Amolyan „csajozósat”, ahogyan mondtuk neki. Mindannyian arra vártunk, hogy felpróbálja, és másnap irány a Sirály vagy a Szóda vagy az Instant, hátha elszáll, hosszút lép vagy feloldódik. De nem. Elmosolyodott és azt mondta: ezt majd csak január elsején veszem fel. Megfogadom. Kicsit értetlenkedtünk, mire hozzátette: úgy érzem, ha ez a póló lesz rajtam, minden lány tetszeni fog. Hát ezt nevezem hozzáállásnak. És a barátomat ismerve ez így is lesz, mert nagyon szereti a lányokat. Pólóban vagy anélkül, egyre megy. S mert a lányok valahogy kevésbé rajonganak érte, hát szerényen a maga képére formálta az eredetileg meglehetősen macsós mondatot. Mert az mégiscsak ciki, ha odamegy egy lányhoz, aki közli vele, hogy csúnya a pólója és egyáltalán. Az új fogadalom szellemében viszont majd csak vállat von, és azt mondja: lehet, de nekem tetszel benne. És kész. És mindenki jól jár.
Persze ennél azért komolyabb fogadalmakat is szoktunk tenni, ha egyáltalán. Mert az ember előbb vagy utóbb a fogadalmakból is kiöregszik. Hiába sziklaszilárd, elmossa a víz. Hiába folyékony, felszárítja a szél. Ha meg légből kapott, úgyis mindegy. Úgyis minden úgy lesz, ahogy lesz, minek az egészet még elvárásokkal is bonyolítani a világgal és önmagunkkal szemben. Az ember belefárad a fogadalmakba meg az elvárásokba – akkor már jobb, ha megadjuk magunkat. Szerintem például annyi bőven elég, hogy megpróbálunk senkit sem bántani. Sem magunkat, sem szeretteinket, sem pedig ellenségeinket. Akkor sem, ha úgy érezzük, ők bántanak. Sőt még akkor sem, ha tényleg bántanak.
A fogadalom legtöbbször önmagunk valós vagy vélt érdekeit helyezi előtérbe, csak egy kicsit bonyolultan, cselesen, mondhatnám mandinerből. De így vagy úgy, azért ha nem is fogadkozunk, azért itt az ideje legalább a karmavédelemnek. Már így is annyi van a rovásomon, már eddig is annyi mindent elindítottam szavaimmal és tetteimmel, akarva-akaratlanul, hogy ahhoz képest kőomlások, cunamik vagy ezer pillangó szárnyrebbenése is csupán csendes közjátékok okozói lehetnek e földön. Legjobban teszem hát, ha szépen befogom a pofámat hangzatos fogadalmilag és inkább megpróbálom helyrehozni mindazt, amit eddig okoztam. Hogy legalább egy kevéske jót tegyek, hogy valamicskét könnyítsek következő önmagamnak és ezzel talán másoknak is. Ez az, ami talán sohasem késő. Ha nem várom el, hogy az új pólómat viselve minden leányzó belém szeressen, de azt igen, hogy mindegyiket szépnek látom majd, csak úgy, lárpurlár.
Legyen tehát az Újév amolyan karmakamra-takarítás. Karmahalmozás helyett kamraürítés. Ahogyan karmikuspóló-barátom fogalmazott újévi versikéjében:
Ha üres a karmakamra,
Teszünk bele készakarva.
Bármit teszünk készakarva,
Tele lesz a karmakamra.
Na ez az. Ha jól sejtem, a legtöbbünké épp eléggé teli van, úgyhogy ideje nekilátni a takarításnak. Kicsiben, nagyban, mindenki erejéhez képest. Selejtezni, kidobni, felszámolni, megérteni, feldolgozni. Szerintem erre jó az évkezdés. Megbocsátani, elengedni, odafigyelni. Halmozás és elhalmozás helyett egy kis szerénység és alázat. Úgyis válság dúl bennünk és körülöttünk, hát éljünk abból, amink van, nem pedig kölcsönökből meg hitelekből.
Létezik két mondás, hiedelem, egymásnak ellentmondó. Az egyik szerint, amit az év utolsó napján teszünk, az történik majd a következő esztendőben. Gondoljuk csak el azokat az utolsó napokat: reggel még igyekszik az ember, vásárol, szendvicset csinál, behűti az üvegeket. Délután már csak az estét várja, este pedig, hát ezt már ismerjük. Hajrámindentbelemindenkibe! Kő kövön nem marad. A másik mondás szerint viszont olyan lesz az egész év, amilyen az első napja. És akkor mindjárt más az esztendő fekvése! Hiszen az utolsó nap görcsös igyekezet, vedelés, bulizás, csendes vagy petárdázós lerészegedés. Ha viszont az első nap a meghatározó, akkor a másnaposság és stíljegyei lesznek az uralkodók az újévben. Mert akkorra a mámort már elfújta a szél, pezsgő helyett ásványvizek folynak le a torkon, csendes ájultságban támasztjuk fejünket asztaloknak és kőfalaknak, a jóistent emlegetjük szüntelen, hívogatás vagy messzi tájakra küldés formájában. Majd a lassú felépülés és a józanodás ideje. Melyik a jobb? Az utolsó vagy az első nap? És melyiken tegyünk fogadalmakat? Hát, nem könnyű választani.
A Szilveszter gyakran csak arra jó, hogy általa már előre telepakoljuk 2009 karmakamráját. Aztán a másnapos fáradtságban meg is feledkezünk róla, és felé se nézünk a következő Szilveszterig, legfeljebb ha év közben ránk dől az ajtaja. És aztán csodálkozunk, hogy megint nem lett könnyebb az év. Úgyhogy fiúk, lányok, pólóban vagy anélkül, óvatosan azzal a karmával! Jobban tesszük, ha gyorsan kiisszuk vagy elosztogatjuk kamráink felhalmozott készleteit, aztán egy kicsit körülnézünk: mi maradt még bennünk, körülöttünk, amiről valóban érdemes számot vetni vagy adni?
