Azérazmá΄ milyen dolog, gazdasági válság miatt öngyilkosnak lenni… Nem mintha nem lenne példa rá épp elég a múltból is, de hát térjünk észre, emberek! Nincs más megoldás? (Itt van például a ’gazdasági eutanázia’: ha vagyonom több mint 80 százalékkal csökken, altassanak el örökre…’) Most éppen Németország egyik leggazdagabb embere halt bele hirtelen elszegényedő önmagába, a 74 esztendős milliárdos, Adolf Merckle.
Az öngyilkosság sokak szerint bűn. De azért különbségek itt is vannak, legalábbis emberi mércével. Ebben az esetben például a cél (halál) és az eszköz (ugrás a sínek közé) ugyanaz, mint mondjuk József Attila esetében, csak az előzmények és az indítékok különböznek, de azok alaposan. Az Ulm városánál megtalált holttest gazdáját paradox módon a Volkswagen-részvények váratlan erősödése késztette ugrásra, amivel több százmillió eurót vesztett a szegény gazdag, mivel esésükre játszott. És persze voltak még egyéb súlyos okai is, hogy mást ne mondjak, a Ratiopharm és a Heidelberg nagyvállalatok zuhanása. József Attilánál a helyzet kicsit bonyolultabb volt és kevésbé kézzel fogható. Az öngyilkosok poklának is különböző bugyrai vannak? Ezt döntse el ki-ki saját maga.
Igen, tudom, halottakról jót vagy semmit. Nem is áll szándékomban semmiféle személyes kommentárt fűzni Merckle úr életéhez és halálához, hiszen csak annyit tudok róla, amennyit az újságok elárultak, és ki tudja, hol az igazság. De nem is erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy miért is élünk, meg hogy miért is halunk. Egyik sem könnyű kérdés. Cinikusok azt válaszolnák, hogy élünk, mert megszülettünk és halunk, mert ez a világ rendje. Rendben. Akkor vegyük sorjában. A születésről nem tehetünk, még ha egyesek szerint van is benne részünk, de a meghatározó szó semmiképp sem a miénk. Elvileg a halál ügyében sem, kivéve az öngyilkosságot. Azt azért nehéz dolog egy az egyben másra kenni, hiába is próbálkozunk. Nem véletlen, hogy a halál e formájával kapcsolatban annyi kérdés, ítélet és előítélet merül fel teista és ateista társadalmakban egyaránt. De most hagyjuk ezeket: lényeg, hogy itt van József Attila és Adolf Merckle esete, párhuzamos történetek, legalábbis a gyakorlatot illetően.
Hamvas Béla ezt írja: „Az öngyilkosságot csak részben és valószínűleg kicsiny részben követteti el a világ. A nagyobb és kimondhatatlanul jelentősebb rész az ember lelkiállapota. Az öngyilkosságba tulajdonképpen mindig a pesszimizmus hajtja az embert. Lehet az ember szegény, éhezhet, nyomoroghat, szenvedhet betegségtől, addig, amíg valakinek reménye és ép akarata van, és Isten akaratában megnyugszik, addig nem menekül a halálba. Abban a pillanatban, amikor az ember nem remél többet, feladta a küzdelmet, akkor már a halál szélén áll. Nem is kell rá különösebb ok, hogy elhagyja az életet.”
Nos, ennyi a feladvány. Hogy akkor most mi a helyzet azokkal, akik vagyonuk elvesztése miatt lesznek öngyilkosok. Hiszen sajnos vannak a világban szegény emberek szép számmal, de közülük sokan még remélnek, még hisznek. Valamiben. Valakiben. A halál szakadékánál állnak szinte egész életükben, de nem ugranak. És vannak, akik számára a vagyon, a pénz minden hit és remény forrása, maga az élet értelme. Nos, úgy tűnik, hogy ezek között mindig akad olyan, aki az e téren megtapasztalt „paradicsomi állapotok” elvesztésekor a végső kétségbeesés poklába jut, ahol már nem lát reményt, nem érez hitet. A kérdés tehát inkább az, hogy az ember hová helyezi a hangsúlyt. Ha a külső dolgokba, akkor nyilván ingatagabb, bizonytalanabb az élete. Ha belső értékeket választ, a remény és a hit mindig tovább tart és az ember inkább ura saját életének.
És a tanulság? Ha az ember rossz helyre teszi a hangsúlyt, az az életébe kerülhet. De ha jó helyre, az is. Nem könnyű, na.
