Azt mondják, olyan kisszerű korban élünk, hogy nehezen derül ki, mit is érünk valójában. Ha egyáltalán valamit. Mások meg azt mondják, hogy minden kor egyforma, csak a benne élők értékelik másként. Minket meg majd értékel az idő. Meg a távolság. És persze vannak, akik szerint a globalizáció következtében az egész világ egy nagy falu lett, és nincs már se idő, se távolság. De az is lehet, hogy mindegyik állítás tévedés. Vagy legalábbis általánosítás. Az pedig veszélyes dolog.
Itt van viszont ez a gáz-ügy. Ez elég konkrét. Szerintem nem azért érdekes, mert itt egy újabb csapás, meg hogy jaj, mi lesz velünk – úgyis megoldódik a dolog, legalábbis ami a szállítást illeti. Ami pedig mögötte van, azt úgysem kötik az orrunkra. Legalább lehet megint találgatni, okoskodni, elméleteket gyártani. Viszont ez a pár nap, netán hét érdekes lehet azért, mert konkrét kérdéseket vet föl, konkrét megoldásokat sürget, szóval jobb buli, mint a gazdasági válság, mert itt végre legalábbis sejtjük, hogy miről van szó, és a következmények kapcsán magunk is elgondolkozhatunk azon, mi is van másokkal és milyenek is vagyunk mi magunk. És ezt egyre ritkábban tesszük.Még konkrétabban: szép dolog például adni másoknak, segíteni másokon. Na persze úgy már kicsit könnyebb, hogy azért az az adomány nem ingyen van, nem ajándék, hanem jól kiszámított geszts, meg hogy nekünk kevesebb lesz ugyan, de azért mégsem észrevehetően, és van elég tartalék. Szóval van is áldozat benne (erről jó sokat beszélünk), meg nincs is benne áldozat (erről inkább hallgatunk). Kicsit nehezebb lenne, ha önzetlenebbül tennénk, és nem elsősorban gazdasági vagy nemzeti alapokat hangsúlyoznánk (ld. szerbiai magyarok), hanem egyszerűen annyit mondanánk, hogy aki bajban van, azon erőnkhöz képest segítünk, és kész. De mindegy, így is dicséretes, ha nem is ötös.
Aztán nem elég, hogy nincs elég gáz, itt van a nagy hideg is, és bár ennek nincs köze Ukrajnához meg Oroszországhoz, de mégiscsak gázos történet: a hajléktalanságukban és a hajlékaikban megfagyóké. Akik bizony itt élnek mellettünk, nagyon is, és magyarok, nagyon is, és tudunk is róluk, és mégis megtörténik, és mégsem történik semmi. Megnézzük a híradót, aztán, mintha tényleg mi sem történt volna, szépen komótosan odaballagunk a gázkonvektorhoz, kicsit feljebb tesszük a fűtést és drukkolunk, hogy azok a fránya oroszok meg ukránok végre megegyezzenek, és nekünk ne kelljen rettegésben élnünk. Hogy ha jövő héten még hidegebb lesz, akkor még feljebb tudjuk majd csavarni.
Persze nehéz dolog ez, hiszen mit is tehetnénk? Nem tudjuk, ki marad fűtés nélkül egy távoli megyében, nem tudjuk, melyik nappal látott hajléktalan nem jut el este valamelyik szállóig. És persze nem tudjuk azt sem, sikerrel jár-e a Svejk-vezette európai küldöttség Oroszországban, meg hogy hányan éheznek Afrikában, vagy hogy mi is a pontos helyzet mondjuk a Közel-Keleten. Tulajdonképpen elég kevés dolgot tudunk, pedig hát infókkal tele vagyunk. Minden elérhető, és mégis minden nagyon távol van – önmagunktól. Mindegy, hogy a szomszéd faluban történik, vagy a szomszéd földrészen: közel is van – mert közel hozzák, és messze is – mert távol tartjuk.
És amikor beszélnek róla, amikor szembesítenek, akkor nagyon sajnálkozunk. Hogy ilyen dolgok is megeshetnek, a XXI. században, Európában. Ejnye-bejnye. De hát ez van, ilyen a világ. Meg az időjárás. Meg az emberek. (Az oly divatos betelefonálós műsorokban például az elmúlt héten sokan megszólaltak és mondtak oly okos dolgokat, hogy a hajléktalanok nem is akarnak segítséget, meg hogy aki akar, az úgyis lop magának fát és befűt vele – ergo, akik megfagynak, tulajdonképpen saját akaratukból teszik, otthonukban vagy otthontalanul… De ez már egy nagyon szomorú fejezet, azt hiszem.) Nem bízhatunk semmiben és senkiben, egymásban legkevésbé, csak önmagunkban. Meg abban, hogy majd csak elmúlik a tél, majd csak enyhülnek a fagyok, majd csak megegyeznek valakivel az oroszok meg az ukránok, és majd csak lesz 23 fok a nagyszobában, a tévé előtt ülve. Persze az is lehet, hogy nem kéne híradót nézni, és akkor nem látnánk, mi van körülöttünk. De akkor meg nem tudnánk ilyen szép összetartásban élni és gondolkozni a világ és egymás dolgairól, nem igaz?