Nos, maradjon. De nem azért, mert tetszik nekünk, mert valójában kiveri az embert a víz, ha meglátja a szót: Népköztársaság. Eszünkbe jut például a balatoni üdülőben focizó KISZ-es adonisz, Hámori Csaba, aki éppen gólpasszt ad egy volt ÁVH-snak, de eszünkbe juthat Lendvai Ildikó, aki Balatonaligán egy KISZ-es továbbképzés szünetében Melba csokit tolt Csikós Nagy Béla szájába, mert Ildikó a nagy öregekkel is jóban volt, nemcsak a fiatal, transzparenseket szorongató fejpántos KISZ-esekkel is.
Maradjon a kőbe vésett Népköztársaság-felirat, de csak azért, mert nem tolakodó. Egy kis szuvenír, pár háznyira az Andrássy út 60-tól. Emlék, egy korszakhoz tartozó apró vizuális folt. Nem tolakodó, és ha épp arra járunk, eszünkbe juthat az 1990 előtti szocialista elnyomó rezsim. Nem baj, ha néha eszünkbe jut.Más a helyzet mondjuk a Szabadság téri szovjet emlékművel, mert az nem egy elrejtett, kis cserkészek által felfedezett „levél 5 lépésre”- típusú kis üzenet, hanem egy hatalmas és egyben gyönyörű teret uraló szakrális kommunista oltár, melynek nyilvánvalóan nem a város szívében lenne a helye, hanem egy temetőben. Arról nem beszélve, hogy a szovjetek csak a felszabadítás pillanatáig voltak felszabadítók, a következő másodpercben már megszállók voltak negyven évig, és még 1945-ben megerőszakoltak 200.000 nőt, csak a mihez tartást végett.
Persze, nem akarjuk most felmondani a demagógia nevű tantárgyat, lépjünk is túl ezen, a lényeg az, hogy ha egy-egy kis folt marad a múlt rendszer tanösvényéből, az meglátásunk szerint nem probléma. Nem kell ugyanis a múltat végképp eltörölni, hűtőmágnes nagyságú szuvenírek nem verik ki a biztosítékot, ami viszont már olyan nagy, hogy az árnyéka is látszik, az inkább kerüljön mondjuk egy szoborparkba. Vagy ha halottak nyugszanak alatta, akkor temetőbe.