Az elme állítólag saját magánlakában, a fejünkben lakozik, ez azonban nem igaz. Ha körülnézünk vagy körülfülelünk, máris kint vagyunk a világban, a dolgoknál, a többi embernél: náluk lakunk. Van azonban, amikor kint éppannyira egyedül vagyunk, mintha visszahúzódnánk saját csigamagányunkba. Még jó, hogy van valami erre az esetre is: a zene.

Schubert négy tételes 1822-ben íródott zongoradarabja a mű második tételéről kapta címét. Az Adagio variációiban Schubert saját, 1816-ban komponált „A vándor” című dalának második versszakát dolgozza fel. A verset (amely németül és angolul alább olvasható), a maga komor végkicsengésével, biztos, hogy nem fogják az űrbe kilőni a földi lét reklámjaként. Olyan lenne ez, mintha így hívogatnánk vendégeket: ide, ide gyertek, földönkívüliek, a vándorlás itt örök, s a boldogság mindig máshol van, mindig ott, ahol a vándor épp nincs. A vers ihlette zenének azonban nagyon is helye lenne egy ilyen űrhajón, hiszen aki ezt meghallgatja, még akkor is kedve támad bekukkantani a Földre, ha az csak annyi jóval kecsegtet, mint amennyit az a remény adhat, hogy valahol igenis létezik az igazi otthon, még ha oda nem is érkezünk haza soha.



A fantázia második tételének témájaként a vers második versszakára íródott zene szolgál, amelyben az otthontalanság rémisztő felismerésének tapasztalatát láttatja a dal: a Nap semmi meleget nem ad, a virágoknak vége, az élet megvénült, mások beszéde puszta zörej, idegen vagy, akárhol is jársz.

A teljes és felszámolhatatlan magány tézise ez. Méghozzá nem a belső, hanem a külső magányé, ami annál rosszabb. A belső magányból kitörhetünk a világba, a világbeli magányból azonban nincs hova tovább. Még ha rakétánk lenne, az sem segítene. Ha a világ, vagyis mindaz, ami rajtunk kívül létezik, úgy jelenik meg, hogy benne melegségre, szépségre, életre, társakra, otthonra találni lehetetlen, s olyan hideg, mint a jég, teljesen mindegy, hogy mekkora az Univerzum kerülete s hány helyet nem látogattunk még meg benne.

A vándor, aki ezt énekli nem idegen földön jár, de nem is idegen bolygón, ahol a honvágy megöli az örömöt, ahol az ember valóban nem érti mások beszédét. Nem, épp fordítva, aki így énekel az saját maga idegen mindenhol, mert nem abban a világban él, ahol mások, akár földiek, akár azon kívüliek, otthonra leltek. Másként, olyan világban kénytelen élni, ahol valójában számára nem léteznek mások, ahol egyedül ő létezik: az idegen.

De hát hogyan lehetséges ez? Itt vannak a többiek, szólnak, beszélnek és nem tudunk úgy tenni, mintha nem értenénk beszédjüket, hiszen a megértés önkéntelen. Hátat fordíthatunk mindenkinek, de a nyelvünk közös marad. Sőt, még ha fogalmunk sem lenne arról, hogy egy földönkívüli mit akar, valami közös mégis maradna: tudnánk, hogy valamit közöl, még ha nem is értjük. Ez azonban még nem az az állapot, amiről szó van. A vándor tapasztalata csak itt kezdődik.

Amikor a szavak tényleg puszta zörejek csupán, semmit sem mondanak, és még csak nem is értelmetlenek, mert abban legalább az értelem ellentéte benne rejlene, hanem puszta fizikai események, s amikor átéljük, hogy a tátogó szájak puszta testek részei, a hangszálak rezdülései tiszta fizikai események, a megszólalás csak jelentés nélküli hanghullámok sora, nos, akkor van vége a világnak. Ez nem idegen beszéd, ez nem érthetetlen beszéd, hanem a beszéd teljes hiánya, maga az üresség, értelmetlenség.

Márpedig ebből az állapotból nincs befelé sem menekvés: ha behúzzuk az elmét a testünkbe, ott vagyunk a legmagányosabbak, ott van a leghidegebb ilyenkor, ott a legszörnyűbb. Hiszen miért is indult volna útnak a vándor, ha nem azért, mert nem találta meg helyét ott, ahol magát találta?

Ki a felelős tehát mindezért? A vándor vagy a világ? Hát persze, egyik sem: maga az emberi lét ilyen és kész, törődjünk bele. „Csak hull hányódik éveken át az ember [...] a bizonytalan űrbe”, mondja Hölderlin, szinte ugyanakkor, szinte ugyanott.

A zene azonban nem ezt az üzenetet kézbesíti. A zene, ami zörej, ami fizikai esemény, ami nem beszéd, mégis üzen. Hallgassuk csak meg a tétel legvégét, s főként arra figyeljünk, amit a bal kéz azután játszik, hogy a mély morgás egyszer csak kitisztul. Ott a bizonytalan űr, csak hullnak, hányódnak a hangok. Az ütemkezdetek hangsúlyos hangjai disszonánsak, félhangnyira vannak az alaphangtól. Felfelé törekednek, vezérhangok, de nem érik el soha a nyugvópontot, aláhullanak.



Ám a csoda most jön: mikor Schubert végül lefelé léptet egyet a reménytelenül felfelé törekvő hanggal, akkor egy olyan akkord képződik, amelyet domináns-szeptimnek nevezünk, s amelynek hagyományos funkciója a zárlat előkészítése. Az utolsó előtti pillanat ez, ám a tétel itt zár, hiányzik a feloldás, s a vége egy meg nem szólaló akkord.

Ám a csendben ekkor egyszer csak megszólal valami: az eredeti dal harmadik és negyedik versszaka, minden hang nélkül. Nem kívülről, nem belülről, hanem odaátról. A remény csend, s a csend annak a világnak a beszéde, ahol minden halott szerettünk feltámad, ahol a mi nyelvünket beszélik, ahová hazaérkezünk, hogy soha többé ne vágyjunk sehova.

Amit nem ad meg a vers, megadja ez a zene, ez a vég. Ha minden beszéd csak zaj, sőt, minden zene puszta zörej is, ez a zene utáni csend akkor is mindent felülír, mert kimondja, nem vagyunk egyedül.