A kísértésnek ellenállni nehéz, sőt, időnként lehetetlen. A kísértés azonban kísértés marad, még ha be is hódolunk neki, hiszen tudjuk, mi is ő, még akkor is, amikor épp engedünk neki. A legcsábítóbb kísértés azonban más. Sohasem szemből támad, így nincs minek ellenállni. Megkerül és a hátunk mögül rendezi a maga kedve szerint a sorsunk már azelőtt, hogy csábításaira egyáltalán felkészülhetnénk.

Brahms 1873-ban variációkat írt Haydn egy témájára, szám szerint kilencet, amely magában foglalja az eredeti téma grandiózus visszatérését is. A kompozíció alapja egy zarándokdallam, az úgynevezett Szent Antal korál, amelyet Haydn is kölcsönzött, s amely keze nyomán épp olyan egyszerű és tiszta muzsikává formálódott, mint amilyen nyugodt és áttetsző, sok ezernyi lépéstől lüktető egy zarándok lelke az út végén. Ez a variációk alapja.



A téma, a zarándok megérkezésének képe azonban inkább csak tanúskodik az erőfeszítésről és nem dokumentálja azt. Haydn, a zarándok megérkezett, megmosakodott, fehér ruhát húzott s bár csak úgy sugárzik még a napsütötte kövek borította udvar előterében is, hallgat az útról. Kifaggatni erről akkor és ott tapintatlanság lenne. Majd otthon, majd később talán magától elmondja. Ha pedig nem, akkor nem.

De lám, Brahms, a zarándok, hazaérkezve tollat ragad, hogy a megérkezés képének leírása után mindjárt belevágjon a történetbe. Hogy ne tévedhessünk, milyen útról van szó, ki is emeli. A korál Szent Antalé. Névlegesen a páduaié, lényegileg azonban a remetéé, akitől a páduai a nevét vette, az egyiptomié, aki elvonult a világtól a pusztaságba egy tiszta élet reményében s aki ott olyasmivel találkozott, aminek erejét annak előtte nem sejthette: a kísértéssel. Minden zarándokút, amelyen a zarándok végig egyetlen dallamot dúdol, hogy megerősítse magát, a kísértés útja.



Mi a zarándok legkínzóbb kísértése? Letenni a botot, és egyszerűen hazamenni. Nincs is mit csodálkozni tehát, ha a zarándok elszorult torkán időnként felismerhetetlenné préselve jönnek ki a dallam hangjai, hiszen a kísértés önmagán kívül mindent megváltoztat. Nemcsak a jövőt mintázza meg kőkeményen, hanem még a múltat is. Addig fúr és farag, amíg egyetlen szilárd pontként rajta nyugszik minden, ami csak számít. Egyre erősebbé válik, ám ez a gyengéje is. Amíg csak azt hallja a lélek, hogy bármikor abbahagyhatja, akár két lépés múlva, akár azonnal s szabad az út haza, szenved, de kitart, hiszen éppen a kísértés vési egyre mélyebben és mélyebben belé a cél képét. Minél erősebb a kísértés, annál világosabban tudható a cél.

Remete Szent Antal megkísértésének ábrázolásai teli tele vannak a bujaság, a testi élvezetek közvetlen vagy démonok által megszemélyesített képeivel. A legismertebb talán Grünewald isenheim-i oltárának képe, ahol a főalakot szinte szétmarcangolják a rátörő rémek. A remete szeme azonban nyitva s tekintete, minden nyilvánvaló kínja ellenére épp annyira kristálytiszta, mint a zarándoké, aki pontosan tudja, hová kell elérnie.

A legcsábítóbb kísértés démona azonban láthatatlan, ezért meg sem festhető. Úgy homályosítja el tekintetünk, hogy egészen magától értetődőnek tűnik, ami pedig nem igaz, hogy most végre színről színre látunk.



A hetedik kép ez. A táj, a megérkezés földje, amely magától mozdul, amely magától emelkedik a levegőbe. Ami elől látszik belőle, hátrahúzódik, új szín képződik, s az iménti helyébe ömlik, majd örvénylik még egyet az egész, hogy megismételje magát. Pedig nincs több lépés, nincs távlat, csak a tónus messzesége, nincs horizont, mert a határvonalak nem találkoznak, csak ereszkednek finoman lefelé, míg kicsillan egy újabb szín megint. Ez nem tévút, ez maga a cél.

Legbelül azonban mindenki pontosan tudja, hogy megérkezett-e vagy sem. Csak bokáig ér a boldogság, mégis belefulladnánk, ha nem tűnne fel, hogy valamerre húz az eltévesztett út. A zarándokbot valahogy fennakadt két faág között. A szem kinyílik és rájön, hogy csukva volt. Az útnak még nincs vége. Volt egy táj, amely magától emelkedett a levegőbe, s ami elöl látszódott belőle, hátrahúzódott, új szín képződött s az iménti helyébe ömlött. Nem volt távlat, mégsem érkeztünk meg.

*

Ami a további útról elmondható, inkább takargatni való. Hiába érkezik meg végül a zarándok, ez a befutó győzelme, ünnepi pompa, nem egy zarándoklat vége, hanem médiakíséretes, tűzijáték-durrogtató, harsány diadalmenet. Pedig ez a valóság, ezt kapjuk, ha kinyitjuk a szemünk és ellépünk a lebegő tájtól, a legcsábítóbb kísértés mégsem létező völgyétől.



Mi a tanulság hát? Haydn, a zarándok, választ ad, mert megelégszik az eredménnyel. Van, amiről jobb hallgatni s elegendő csak tanúskodni. Brahms, a zarándok, végigjárja az utat, minden kísértésnek ellenáll, a legcsábítóbbnak is, csak a beszéd kísértésének nem (a beszéd: ez Páduai Szent Antal kísértése). Aprólékosan beszámol az útról, főként arról az egyetlen pillanatról, s ezzel, akárhogy is titkolja, világossá teszi, hogy abba is belepusztulhat az ember, ha nemet mond a legcsábítóbb kísértésnek, hiszen olyasmit láthat általa, aminek elvesztését még a valódi cél elérése sem feledtetheti soha.

Nem az a kérdés tehát, hogy „szereti-e Ön Brahmsot”, hanem az, hogy megéri-e szeretni.