Először megszólal a „csend, amely a mozgásról álmodik, anélkül, hogy maga megmozdulna”. Félúton abbamaradt elömléshez hasonlatos. Mozog és mégsem mozdul, ahogyan a szélcsendben veszteglő hajós retinájába beleégett hullámzás utóképe sem.

Alább csak a nyitány első négy percéről lesz szó, az egyharmadnyi bevezetőről, amely a Tengercsend (Meeresstille) címet viseli a névadást szolgáló Goethe vers nyomán (lásd alább). A folytatás, a nyitány fő része, a Szerencsés utazás (Glückliche Fahrt), a szél, a hullámokat hasító hajó és a partot érés muzsikája magáért beszélő zene. A szél feltámadása előtt hosszan megmerevedett pillanat hangjai azonban nehezebben adják ki magukat.



Ezek a hangok nyilvánvalóan többről beszélnek, mint a tenger, ami nem is csoda, hiszen a tenger sohasem egyszerűen csak a tenger. Ahogy már a vers sem természeti kép, a megszólaló zene sem az. S mivel nem is versillusztráció, vissza sem fordítható a versbe. Hallhatóan másként beszél, mint a vers, azt azonban, hogy miről szólnak ezek a hangok, cím ide vagy oda, a darab nem árulja el egy szóval vagy kifejezéssel, mert a téma megnevezése maga a kifejtés, amely így nem is rövidíthető.

Ez a zene, ahogyan kezdődik, valóban maga „a csend, amely a mozgásról álmodik, anélkül, hogy maga megmozdulna” (Niels W. Gnade). Jó kiindulópont ez, mert távolságtartó, mint minden metafizikai tétel. Az első szó a mélységé, amely hallhatóan inkább keveredik, mintsem, hogy áramolna. A fő téma, a „dó, szó-fá, mi” a basszusban ereszkedik alá. A terc alapú hármashangzat valóban nem mozgás, de nem is stabil állapot, inkább félúton abbamaradó elömléshez hasonlatos. Mozog és mégsem mozdul, ahogyan a szélcsendben veszteglő hajós retinájába beleégett hullámzás utóképe sem a tenger valódi mozgása.

Ezután a hegedűké a szó, átveszik át az irányítást, felfelé mutatva s ez jelzi, hogy még jócskán a víz alatt vagyunk. A basszus megismétli a főtémát, a hangzó kontextus más, ám még mindig a tengermély milyensége, mozdulatlanul mozgó mivolta keveredik a hangokban, nincs még ismerős nézőpont, semmi olyan, ami emberi lenne. Ami alant zajlik szedimentáció, ülepedés, amelyben még nem kristályosodott ki semmi, amihez mérni lehetne a mozgást, továbbra is elkeverednek csak lassan a színek, hogy egyre újabb és újabb tónusok gomolyogjanak elő, különböző hangszereken ismételve a mélység dallamát.

Az új perspektíva fénye később dereng fel, s egészen világossá akkor válik, mikor a hegedűk egyetlen hangot ragadnak meg, s úgy húzzák egyre, olyan egyenesen, mint amilyen tükörsima a horizont. Az üvegszerű felszín mindenek felett olyan kérlelhetetlenül egyszerű, hogy talán minden mélységet képes lenne felülírni pusztán azzal, hogy fölöttük áll. Penge ez, amely leborotválta a tengert, így nem is emberi kézbe való. Hozzá képest végre észlelhető lenne, hogy a mélység igenis mozog, áramlik és él, de ez a vonal éppen minden mozgás végét jelenti ki. A kéreg kemény s nem enged át egyetlen mozdulatot sem alantról, pedig óriási erők ébredeznek.

Gigászi küzdelem ez, ahol az embernek semmi keresnivalója nem lenne, mégis itt, éppen itt, e két perspektíva, a mélység és a felszín, a mozgás és a mozdulatlanság metszetében rekedt meg a hajós.

Nem tehet mást, emberként máshonnan nem tájékozódhat, minthogy a testi fájdalom mélységmérőjének kijelzőjére mered. Ez a műszer nem csalja meg: hiába nem mozdul fent semmi, a mélység mégiscsak él és mozog. A fájdalom az, ami lenullázza a hanghullámokat és vigyázba merevíti a felszínt. A görcsbe merevedett izmok felett hiába feszül ki a bőr, ez soha nem képes a mélybe zárni a fájdalmat. A csakis saját magára hallgató mélység folyton újjáalakuló ábrákat rajzol a műszer képernyőjére. Nem kell fájdalom, ám a test mélységmérője nélkül mindaz, amit a tengerről tudunk, csak üres reklámszöveg lenne egy tengerparti strandról. Nem kell fájdalom, de csak a fájdalomban kimért mélység felől látszik, hogy micsoda irgalmatlan magasságba vagyunk odatűzve, mint az átdöfött rovarok. A hegedűk egyetlen hanghoz tapadnak, a műszer túlmelegszik és sipol, s bár semmi sem tartja a hajót, az a helyén marad: a felszínhez fagyott.

Nem kell fájdalom. Aki maga alatt hullámzó vizet lát, a szélnek adjon hálát. Amíg repül a hajó, addig csobog a felszín, így hallgat a mély. A kimerevített, sima felület körös-körül azonban teste mélységmérőjéhez szegezi a hajóst, mígnem, ha nem is fodrot, de végre legalább valami egyenetlen alakot ölt a felszín is. A magasból alászálló hegedűkön megszólal a mélység dallama. Belenyugvás és megbékélés ez, rábólintás a fájdalom nyitotta űrre, a talajtalanságra. A tercen álló basszus, a Mariana-árok, úgy húzza alá a hegedűk alászálló tézisét, hogy egyszerűen még mélyebbre mutat, messze legmélyebb hangja alá.

S a folyatás? Nem érdekes, a másnapról, a feledésről szól, a mélységmérő ábráinak elhomályosulásáról, a fájdalomcsillapító mellékhatásáról, amely a fecsegő felszínnel hűsít és nyugtat. És ez így is van rendjén, másként nem is lehetne élni. Ám ha valaki megteheti, örüljön csendben, amikor feltámad a szél.

*

2009. január 30. péntek 19:30

Zeneakadémia

MÁV Szimfonikus Zenekar
Közreműködik: Várjon Dénes, Simon Izabella (zongora)
Vezényel: Takács-Nagy Gábor

Műsor:

MENDELSSOHN-est
Tengercsend és szerencsés hajózás - nyitány, op. 27
E-dúr versenymű két zongorára
4., A-dúr ("Olasz") szimfónia, op. 90

*

Johann Wolfgang Goethe:

Szélcsend a tengeren

Néma csöndben áll a tenger,
fodra, ránca mind megállt,
s a hajós szorongva nézi
a tükörsík láthatárt.

Semmi nyoma semmi szélnek!
Csönd, halálos rémület!
Az iszonyú messzeséget
egy hullám se töri meg.

(Szabó Lőrinc fordítása)