Mindenki próbálta már: a kiáltás után a közelebbi tárgyakról hamarabb, a távolibbakról később és jóval gyengébben szól a visszhang. Ám mi a helyzet a hang tisztaságával? Van, aki állítja, a bejárt távolság megtisztítja a hangot. Pusztán a térbeli távolságról így szó sem lehet, hiszen ebben nem megtisztul, hanem eloszlik, nyoma vész a kiáltásnak. Ám ha nem térbeli, akkor miféle távolság ez? Hamarosan kiderül.

A Pásztor a sziklán (Der Hirt auf dem Felsen) különös kompozíció. Közvetlenül Schubert halála előtt íródott, 1828 októberében. Felépítése és hangszerelése egyedülálló. Egyedi a szerkezete, mert a dal három részből áll, amelyek szünetek nélkül követik egymást, ám énekelt szövege nem egyetlen vers. A szöveg három forrásból összeállított anyag, s az eredeti verseket, valószínűleg maga a szerző, teljesen a kompozíciónak rendelte alá. S ez nem csak kihagyást jelent. Schubert nemcsak, hogy annyit használt fel belőlük, amennyire szüksége volt, hanem át is írta a verseket néhány helyen. Ám különös a darab hangszerelése is, mert a dalban, a rendkívüli hangterjedelmű szoprán hangra írt énekszólam és a kísérő zongoraszólam mellett egy klarinét (vagy cselló) is jelentős zenei szerepet kapott. Ez a kiegészítő hangszer azonban nem dísz, nem hangfestés. A kompozíció olyan lényeges pontjain hangadó, hogy megszólalásának ténye legalább annyit mond, mint az adott dallam tematikus összefüggése: hang és visszhang összefonódása ez.

A zeneszerző által újjáalkotott szöveg a fő üzenetet egészében, s nem részeiben hordozza: a szövegrészek kapcsolataiban rejlik a lényegi információ. S ugyanígy a hangszerelésben. Az emberi hang és a hangszer egybeszövődő és szétváló hangjai együttesen jelentenek valamit: amit a szöveg nem mondhat ki, azt a klarinét szólaltatja meg, de főképp fordítva, mikor egy hangszer hangja nem lenne eléggé egyértelmű, előtérbe lép az emberi szó. Főként ezekre a pontokra érdemes különösképp odafigyelni, hiszen egészen sajátos dolog történik: Schubert nemcsak zenét, hanem szöveget is ír.

A darab bevezetését halljuk, a klarinét első és teljesen önálló, lekerekített megszólalását, az első zárlatig. A komor zongorabevezető után szinte fellélegzés a fúvós B-dúr megszólalása, ám hamar, már a klarinétszólam hatodik ütemében telítődni kezd a tónus, érthetővé téve a darab kezdő hangütését: nem gondtalan hegyi kurjongatásról lesz szó.



A klarinét dallamával indít az énekszólam is, s lényegében követi azt. A szöveg kezdőképe igazi romantikus pillanat, látványra olyan, mint Caspar David Friedrich képe, a Vándor a ködtenger felett. Ám ahogyan ez nem a hegymászásról szól, úgy a dalszöveg se vezessen félre senkit: a klarinét bevezetője és a csaknem két oktávot bejáró énekhang, amely szólama legmélyebb hangján zár (a ’Klüfte’, ’szakadékok’ szón), nem a földi érzelmek skáláin mozognak és a dallamok kifeszítette erők is messze túlhaladják egy magasból alátekintő pásztor szerelemre hangolt lelki húrjainak tűrőképességét. Pedig látszólag csakis földi ügyek forognak kockán, még ha a terepviszonyokból adódóan magasabb perspektívából is (a dalszöveget nyersfordításban közöljük):

Amikor a legmagasabb sziklán állok,
alátekintek a völgybe és énekelek:
a messzeségből, mély, sötét völgyekből
szakadékok visszhangja felel.

Minél messzebb ér hangom,
annál tisztábban szól vissza alantról.
Szerelmem távol van tőlem,
emiatt tekintek oly forrón felé.

Felettébb különös egy összefüggés csendül itt fel a visszhangról, de még furcsább, hogy az eredeti vers (Wilhelm Müller: Der Berghirt) erre mégsem helyez hangsúlyt, s később sem utal vissza rá. Pedig itt lényeges dolog rejlik, hiszen a valódi visszhang idővel mindig visszatér. Nem mindegy azonban, hogyan. Mindenki próbálta már: a kiáltás után a közelebbi tárgyakról hamarabb, a távolibbakról később és jóval gyengébben szól vissza önmagunk. Itt azonban a hang tisztaságáról van szó. A bejárt távolságban megtisztul a hang. Pusztán a térbeli távolságról így szó sem lehet, hiszen ebben nem tisztul meg, hanem eloszlik, nyoma vész a kiáltásnak. Ám ha nem térbeli, akkor miféle távolság ez? Hamarosan kiderül.

A vágyakozás forrósága hamar szomorúsággá hidegül a hegytetőn. Ez a második zenei egység, g-mollban (Wilhelmina Christiane von Chézy verse):

Mély bánatban sorvadok,
boldogságomnak vége,
minden földi remény elhagyott
annyira egyedül vagyok.

Sóvárgóan csendül az erdőkben a dal,
sóvárgóan cseng az éjen át,
a szívet csodálatos erővel ragadja az ég felé.

Itt már nyilvánvaló, hogy nem a földi szerelem a tét. A hang, az ének más irányba terjed mind messzebb és messzebb. A völgybe kiáltott hang átlényegült távlata ez, amelynek első vektora a felfelé, de nem a térben, hanem abba az irányba, amit csak jelezhetünk: odadátra. A hang, amely azután odaátról, az égből visszatér, maga a tisztaság. A szomorúság hidegén valami átparázslik a második szakasz zárósorain. S a távolba kiáltott hang a klarinét kadenciájában kromatikusan ereszkedve tér meg (mi más hangokon szólnának azok, akik a szentlélek hangjait úgy szólaltatják meg, mint a hangszerek?).

Ám még egy irány zárva, amelyet ki kell nyitnia a hangnak. A harmadik szakasz következik, Allegretto, B-dúrban (egy versszak szintén von Chézy egy verséből, Schubert betoldásával):

A tavasz eljön,
a tavasz, örömöm,
s készen állhatok
a vándorútra.
Minél messzebb ér hangom,
annál tisztábban jön vissza.

A hangtávlat második vektora ez: a jövő. A letisztult hang, a visszhang visszatért, a megtisztító távolság már mögötte, az első versszakban meglátott összefüggés végtelenül kitágult, s oly messze ért a hang, hogy az akkor még csak eljövőt réges rég bejárta. A záró két sor nem idézet, hanem visszhang, ám ilyenként mégsem hangmásolat, hiszen a szerző elhagyta a végéről, hogy ’alantról’. Nem, ez a visszhang már a bejárt távolságok révén megtisztult hang: az út nyitva odaátra, a jövőbe, az örömbe. És a szakadékok hirtelen egészen a hegycsúcsokig domborodnak, nincs többé olyan hely, ahol köd és homály ülne meg, kisimult a táj, de a benne hangzó szó nem pusztába kiáltott, mert bármiként hangzott is még a hegytetőn, a visszhang megtisztulva, az egész földet maga után vonva, forrásától forrásához, a lélekhez visszatért.