Február van, az Arany Glóbusz-, a Grammy- és az Oszkár hava. A két utóbbi egy-egymilliárd nézőt odaültet a tévék elé, de az első sem panaszkodhat. Figyelemreméltó teljesítmény, hiszen az emberek olyan filmek versengésére kíváncsiak, amelyek a gazdagabb országokban már lefutottak, a szegényekbe talán soha el nem jutnak, a hozzánk hasonlókban meg jó, ha éppen elkapunk egyet-kettőt közülük.

Hallott már valaki a hosszas sorállás idején – postán, adóhivatalban, BKV-pénztár előtt embereket arról vitatkozni, kié lesz idén az Oszkár-díj? A Lehel-piacon még anyagilag könnyebb évben sem volna vitatéma, hogy Anne Hathaway vagy Angelina Jolie, esetleg Meryl Streep vagy Kate Winslet kapja a legjobb női főszereplő díját. „Melissa Leót is esélyesnek mondják, Irénkém, de én nem fogadnék rá, annyi szent” – ilyen párbeszéd nincs. Mégis, postától a piacig minden harmadik nálunk is nézni fogja a hírességek vásárát.

Vörös szőnyeg-fénykép: ma már önálló műfaj a médiában

Lépre megyünk a vörös szőnyegen

Ha már adják, hát belenézünk. Ha már belenézünk, ott is ragadunk szépen. Egy-két arcot felismerünk, mielőtt a riporter a nevüket mondja. Milyen járatosak vagyunk ebben a világban! Bármit kérdezhetnek tőlünk Brad Pitt és Angelina Jolie házasságáról! És nyugodtan hozzájuk csaphatjuk Jennifer Anistont is! Persze, itt-ott tévedünk, ez „a na, hogy is hívják” játszott „abban a micsodában” azzal a „másik szőkével, tudod, aki most válik”. Tíz perc után, valahol mélyen bennünk eldőlt, kinek drukkolunk ma este – pontosan addigra, amikor elkezdődik az első hirdetési blokk.

A műsornak folytatódnia kell

Valójában a hirdetés a lényeg. A recept minden díjátadón ugyanaz: csinálj olyan látványos műsort, amely egymilliárd nézőt garantál a közvetítő tévécsatornák hirdetőinek. Ezek eleget fizetnek ahhoz, hogy megtérüljenek a költségeid, fussa a díjakra, és maradjon jótékonykodásra is. Ha okos vagy, mindezt akkor rendezed, amikor a filmek már átköltöztek a mozikból a DVD-lemezekre, és ott várják a vevőket, a kölcsönzőket. Mi is az arány a moziból és a DVD-eladásból származó bevétel között? Egy a kettőhöz? Aha.

Néhány filmen annyi a nyereség, amennyit sírva fogadna el minden kis ország pénzügyminisztere – hát még a miénk. Gondoljunk csak bele: a tizenhatmilliós Los Angeles nagyobbik része valamilyen módon a filmből él. A harmincas évek vége felé olyasmi történt itt, ami másutt soha-sehol, azóta sem. A városban az alig húsz éve felbukkant filmgyártás már több pénzt termelt, mint az egész amerikai autóipar. Hogy egy gazdag ország kultúrájának egyik ága anyagi fontosságban felülmúlja a nehézipar húzóágazatát, kelet-európai aggyal még ma is alig felfogadható. Magyarországnyi népességet tart el a film, nem magyarországi színvonalon. A díjátadó tétje az, a következő évben az emberiség hányszor fizet be a hollywoodi kasszába.

Vége az utolsó mosogatószer-reklámnak, megvolt tévécsatornánk műsorajánlója is, vissza a hollywoodi Kodak Színházba, igen, ez Charlieze Theron. „Tök cikin néz ki a csaj” – nyugtatgatjuk megcsukló hangon barátnőnket, aki párás szemmel kedveskedik nekünk – „Ez a Ben Affleck is hogy öregszik, a George Clooney meg már zokni”.

Oszkár bácsi

De ne legyünk cinikusok! Kezdetben, az 1927-es indulásnál, az ordító oroszlános stúdió főnöke, Mayer úr és három barátja még arra gondoltak, kellene valami társaság, amely minden filmes érdekében tevékenykednék. Szervezkedni kezdtek, és pár hónap múltán már kétszázharmincan fizették be a százdolláros tagsági díjat, ami akkor egy autó árának egyharmadát érte… A tagok döntően színészek, rendezők, írók, technikusok, producerek voltak és mai is azok, de az elsők között lépett be Thomas Edison is, így a társaság neve – A Mozgókép-művészeti és Tudományos Akadémia – nem tűnt bődületes nagyképűségnek. Pláne, hogy díjazták a technikai teljesítményeket is: a hangmérnöki munkát, világítást, díszletet stb. Mára a tagság, amelybe két meghívóval lehet bekerülni, hatezres. Ki nem szeretne Salma Hayek és Keira Knightley társaságában ceruzát rágni, melyik legyen az év filmje?

A díj maga az „Akadémiai” nevet viseli, de így senki sem mondja. Az Oszkárrá úgy vált – csak az újszülöttek kedvéért mondjuk –, hogy a társaság könyvtárosa felismerni vélte a szobor férfialakjában Oszkár nevű nagybácsikáját.
Oszkárt kapni nem rossz üzlet, túl azon, hogy belépőjegy a halhatatlanságba. Küzd is érte mindenki rendesen, és könyökölve… Elméletileg, hatezer tagot nem lehet megvesztegetni. Csak befolyásolni. Rávezetni az egyetlen helyes eredményre. Már az első években voltak botrányok, hogy egyes nagyhatalmú filmstúdió-vezetők gyönyörűséges színészbarátnői mintha több szoborral térnének haza, mint pusztán a legtehetségesebbek. De ezek a balhék belesimultak a többibe. Mert balhé mindig van. Nehéz nem kihasználni, hogy valakire két percig figyel a világ, amíg Oszkárját átveszi, és utána elrebeg pár mondatot. A legtöbbször ez könnyes közhely, köszönet mindenkinek, olykor azonban harcos üzenet, beszólás a politikának, az üzleti világnak, a vetélytársnak. Ahányan a díjátadón ülnek, legalább annyian vannak kitiltva onnan, vége nincs a nem kívánt személyek listájának. Marlon Brandót csak a rendezők nem szerették (mert az indiánok érdekében politizált), Roman Polanskit a rendőrség is elkapná (kiskorú elleni erőszak miatt).

Jelöltséget az a film szerezhet valamilyen díjra, amely az előző év meghatározott napjáig, ilyen-olyan technikai feltételeknek megfelelve (hosszúság, kópiaméret stb.) került forgalomba. Valójában a kasszasiker a legfontosabb. Szó sem lehet arról, hogy egy senki által nem ismert kamasz zseni összesen négy művész moziban játszott zsengéje vigye el a fődíjat, noha a szabályok engednék. Időnként nálunk is nagy remények támadnak egy kiválóan sikerült film után, hogy ismét Oszkárt szerzünk, csakhogy a minőség ritkán társul a pénztárgép megcsörrenésének szaporaságával.

Azért nem panaszkodhatunk. Rengeteg magyar Oszkár-siker van, számuk attól függ, ki kit tekint magyarnak. A sort az 1882-ben Sándorházán született, Amerikában William S. Darling néven befutott látványtervezőnk kezdi: egymaga három Oszkárt gyűjtött. Herczeg Géza, Kertész Mihály, Lukács Pál, Cukor Adolf, Cukor György, Rózsa Miklós… lehetetlen felsorolni, hogy a maiakig, azaz Zsigmond Vilmosig, Szabó Istvánig, Rúfusz Ferencig hány hazánkfiának, vagy magyar származású művésznek van Oszkár szobrocskája.

Olykor azonban a szégyenpír elönti még a kérges szívű profikat is. Két éve mindenki megesküdött volna, hogy a Cannes-ban két díjat is szerzett román „4 hónap, 3 hét, 2 nap” című alkotás lesz az év filmje. De, az Filmakadémia tagsága nem így döntött. Utána történt meg az, hogy az amerikai hivatásos filmkritikusok elnézést kértek a film írójától és rendezőjétől, Christian Mungiutól, biztosítva, hogy súlyos szakmai tévedés történt.

Végül is, akármilyen hírességek mászkálnak szemeink előtt, az Oszkár kőkemény üzlet, és a legártatlanabb arcú színésznő is biztos lehet abban, hogy évi profitszerző értékét centre kiszámolta már a szakma. Julia Roberts 1 dollár gázsira 13,19-et hoz, míg Nicole Kidman csak 1,01-et.

Arany Glóbusz

„Ügyes” – mondaná szervezőire a pesti nyelv, ha tudná, micsoda trükközéssel vág be a mindenkori Oszkár-osztás elé a Golden Globe, hogy azt mondhassa – „Én fújom a Passzát-szelet!”. Azért mondja, mert aki itt nyer, az a legnagyobb esélyes az Oszkáron is. Csakhogy nem azért, mintha a Golden Globe olyan nagy tekintélyű díj volna…, inkább azért, mert akik osztják, elég jól érzik, hogy ki kapja majd az Oszkárt. De, a látszat mégiscsak az, hogy a Globe fújja a Passzátot, és ebben nagy üzlet van.

A díjat a Hollywoodban tevékenykedő külföldi újságírók szervezete (HFPA) adja, eredetileg azzal a szándékkal, hogy megismertesse a világgal Amerika kulturális értékeit. A HFPA akkor lett hatékony szövetség, amikor az Egyesült Államokat megtámadta Japán a Második Világháború idején. A szövetség erkölcsi segítséget kívánt adni az USA-nak, amiből az lett, hogy a háború végén a gazdag stúdiók rengeteg segélyt küldtek a lerombolt Európába, no és filmet, nagy piacra szert téve ugyanott. A HFPA pedig szervezett egy, az Oszkárra nagyon hasonlító díjkiosztó műsort, amely évről-évre elég pénz termel ahhoz, hogy jótékonykodni és kapcsolatokat ápolni lehessen belőle az amerikai filmiparban. Persze, az egésznek csak akkor van értelme és létjogosultsága, ha a Golden Globe megelőzi az Oszkárt, így – amire több példa is volt – ha az Oszkár korábbra kerül a naptárban, a Globe-nak is követnie kell, tartva az időbeli távolságot. A feladat egyre nehezebb, mert az ötvenkét szombat-vasárnap jóformán már elkelt a tévékben, lefoglalták a különféle sportágak szuperdöntői, társadalmi és egyházi események-ünnepek, a politika.

A HFPA szervezetének csak kilencven tagja lehet, akiknek olykor nem túl nehéz megsúgni, kiket tartanak igazán Oszkár-esélyesnek a városban. Az Arany Glóbusz tagságára fennállása óta a befolyásoltság gyanúja vetül.

Emmy, te drága

Ami a filmiparban az Oszkár, az a tévés szakmában az Emmy-díj. Nálunk csak mostanság kezdik ugyanúgy hangsúlyozni egy tévés alkotásnál, hogy Emmy-díjas, ahogy a filmeknél tüntetik fel, hány Oszkár-díjat kapott. A siker e megkésett jelzését a torz magyar tévés piacban találhatjuk: a két országos kereskedelmi csatorna között nincs igazi verseny, a szintén országos közszolgálati csatorna pedig reménytelenül leszakadt az előbbiektől. Talán éppen ezért hangsúlyozzák a gyengébb helyzetűek, hogy amit vetítenek, az viszont erős, Emmy-díjas műsor.


A díjat alapító Syd Cassyd 1946-ban kezdett szervezkedni, igen korán, tekintve hogy akkoriban Los Angelesben csak négyezer tévé működött, és az egész Egyesült Államokban sem több ötvenezernél. De, hogy a jövő a tévéé lesz, nem volt kétséges. Sikerült az akkori tévézés minden meghatározó személyiségét a Televíziós Művészeti és Tudományos Akadémiába invitálnia (nem emlékeztet ez a név valami hasonlóra?), de még rengeteg szervezőmunka volt hátra, hogy az első Emmy-díjat 1949. január 25-én átadhassák.

A díjat három akadémiai szervezet adja három fő- és számtalan alkategóriában. Akárcsak az Oszkárnál, itt is olyan hosszú a kitüntetettek listája, hogy valójában több napon tartják a díjátadót, és csak a közönséget leginkább érdeklő rész kerül képernyőre. A szavazásra jogosult tagok száma tizenötezer fő, bekerülni Oszkár-tagsághoz hasonlóan lehet. Az atommagot tartó szobor nőalakja – ki gondolná? – valóban az alapító feleségét ábrázolja, akinek a neve azonban nem Emmy volt… A név, némi csavarral, a tévéképernyő becézett alakjából keletkezett.

Várható, hogy a digitális televíziózás és az internet tévére nehezedő nyomása új helyzetet teremt Magyarországon is, és az amolyan „Kiváló Áruk Fóruma” megjelöléseknek, amilyen az Emmy is, sokkal nagyobb szerepe lesz a nézők műsorválasztásában. Akkor várhatóan az Emmy-átadás csinnadrattáját is egyenesben láthatjuk majd.

Egy szó Cannes-ról

Cannes annyiban tartozik ide, hogy aki ott nyer, nehezen kap elismerést Hollywoodban, és viszont. Háború lenne a két filmfőváros között? Korántsem. Más az ízlés? Más, de nem annyira. Egyszerűen arról van szó, amit a cannes-i alapítólevél úgy fogalmaz, hogy „a Fesztivál igyekszik figyelembe venni a filmgyártás művészi és gazdasági szempontjait is”. Figyelembe is veszi, de ha dönteni kell, Cannes-ban inkább a művészeté a nagyobb súly, míg Amerikában a sokmillió filmből élő ember anyagi érdeke. És a pénz az, ami olyan díjátadó gálát eredményez, hogy leköti az emberiség jelentős részét, tésztareklámostól bank- és autóreklámig, bugyutácska műsorok előzetesével együtt. A végén pedig azzal állhatunk fel a fotelból, hogy Keira Knightley egy anorexiás gebe, viszont milyen helyes a mi kis párunk.