Gaiman történeteket olvasni körülbelül annyira reális élmény, mint a becsületes megtalálótól visszakapni a pénzzel tömött pénztárcánkat Budapesten. Persze, lehet most is sírni jó magyar szokás szerint, hogy már megint a hülye Agave, már megint senki nem tud fordítani, meg „a Gaiman is eladta a lelkét a fantasy antológiák ördögének” – de mi inkább csendben örülünk.

Szívesen írtam volna, hogy akinek bejött anno a Tükör és füst, annak garantáltan nagy élmény lesz az új válogatás, de nem mindenki van így vele. Igaz, ami igaz, talán az első novelláskötet megjelenésekor még nem készült fel a magyar közönség az író sajátos stílusára, így az kétségkívül nagyobbat ütött. Ma már akit érdekel, az pontosan tudja, hogy Neil barátunk egy elvetemült elmebeteg, így ez már nem számít fegyverténynek a könyvvel kapcsolatban. Nem így a többszörös Locus-díj, hiszen a könyv a legjobb gyűjtemény kategóriában győzött 2007-ben, valamint legjobb rövid történet és legjobb novella díjakat is zsebelt be szép számmal.

A történetek az írótól már megszokottnak mondható témák és világok határait járják be: találkozhatunk vámpírokkal, démonokkal, felnőtt kisfiúkkal, szimplának tűnő, ámde fura szerzetekkel, valamint kísértetekkel dögivel, szexszel csak mértékkel. Bennem személy szerint még inkább erősödött az a meggyőződés olvasás közben, hogy nem minden lehetett rendben a ’70-es évek környékén Porthmouthban, ahol Gaiman a gyerekkorát töltötte, hiszen sok történet már-már pszichológiai esettanulmánynak tűnik a gyermekkori sérelmekről, félelmekről.

Személyes kedvenceim közé tartozik A másik (Other People), aminek befejezése ugyan emlékeket ébreszt a Tükör és füst Trolljával kapcsolatban, de emellett lebilincselő, elgondolkodtató és dermesztő ábrázolása a nyomorult Életnek, alattomos emberi hibáknak, felelősségnek: mindenkit szíven üt és egészséges mértékben depresszióba taszít.

A könyvben egy visszatérő szereplőt is találhatunk (ugyan csak két történet erejéig), Alice urat, a határtalanul pofátlan gazdagság megtestesítőjét, aki ha úgy teszi kedve, bármit megtehet, bárkit a sárba tiporhat vagy éppen felemelhet. A Gondtalan boldogság derék fiúknak adatik (Good Boys Deserve Favors) és a záró A völgy császára (The Monarch of the Glen) hasábjain találkozunk vele, rendkívül érzékletes és nyomasztó karakter, de nyomasztósága éppen valószerűségéből fakad. Alice úr létezhet itt és most is, és bármikor úgy dönthet, hogy az útjában állsz, vagy hogy valami egészen piszkos dologhoz használ fel… Jóval félelmetesebb a felbukkanó kísérteteknél és démonoknál.

A Harlekin szeret (Harlequin Valentine) szintén kedves sztori, bár itt is visszaköszön a Troll és A másik szerepcserés befejezése, de ezt talán tekinthetjük állandó motívumnak felesleges ismétlés helyett. Egy olyan történet, amiben még egy emberi szív is elfogyasztásra kerül, úgyis csak emeli az est fényét… A Falatok és falatozók (Feeders and Eaters) macska- és emberevő nénikéje is bájosan hat, nem is beszélve a Mátrix világában játszódó Góliát (Goliath) skizofrén óriásáról és a legtipikusabban gaimani Hogyan beszélgessünk bulin csajokkal (How to talk to Girls at Parties) megszeppent kamaszairól. A versek néhol kicsit butának tűnnek, de még bőven szerethetőek, ha nem is szépirodalmi jelentőségük miatt. Az abszolút csúcspont viszont a Kórokozó krupp (Diseasemaker’s Croup), aminek témája nehezen megfogalmazható, nem is próbálkozom vele, inkább csak azt javaslom, ha valakinek kételyei lennének, legalább ebbe kukkantson bele a könyvesboltban, nem is hosszú, érdemes végigfutni.

Nincs baj ezzel a kiadvánnyal, borzongat, kápráztat és megnevettet, mindezt olyan szürreális formában, ahogy az elvárható. Ha már itt tartunk, nagy mennyiségben azért vigyázzunk az olvasással, főként szürke téli estéken, mert a kedélyállapotunk kárát láthatja a dolognak!

És hogy hova vezet mindez? Talán magához az apokalipszishez, aminek kétséget kizáróan nem találkozhattunk még találóbb megfogalmazásával, mint A csészealjak eljövetelének napja (The Day the Saucers Came) című vers, álljon hát befejezésül itt ennek egy részlete:

„Aznap, a csészealj-nap a zombi-nap
A ragnarök és tündér-nap, aznap,
hogy nagy szél támadt
És havazott, és a városok kristállyá fagytak, aznap,
Hogy a növények kihaltak, a műanyag elbomlott, aznap, hogy
A komputerek átálltak, a képernyők
parancsoltak nekünk, aznap, hogy
Az angyalok részegen és kábán támolyogtak ki a bárokból,
És London összes harangja megszólalt, aznap, hogy
Az állatok asszírul szóltak hozzánk, a jeti napon,
A lobogó köpenyek és az Időgép
eljövetelének napján
Te észre sem vettél semmit, mert
a szobádban ültél, nem csináltál semmit,
nem is olvastál, nem igazán, csak
a telefont nézted,
hogy hívlak-e.”