A szemünk és a fülünk között anatómiailag néhány centi a távolság, érzéki értelemben a látást és a hallást mégis egy univerzum választja el egymástól. Mivel azonban észlelés és észlelés között is világnyi távolság lehet, ha a megfelelőre hangolódunk, kiderülhet, hogy a látás és a hallás távolsága még félarasznyi sincs. Hangolódjunk hát, hogy lássunk a fülünkkel és halljunk a szemünkkel és felfedezzük a nyomuk veszett mesterek nyomát.

Egy régi történet szerint Vu Tao-ce, a híres festő, nem halt meg. Egyszer egy olyan csodálatos tájképet festett, hogy maga a császár is elámulva szemlélte a valósággal életre kelt vidéket, Vu Tao-ce pedig öregkorában fogta magát és belépett a képbe, elindult a hegyi ösvényen, búcsút intett, majd nyoma veszett a távolban. Többé senki sem látta.

A látás logikája szerint minél messzebbre nézünk, annál mozdulatlanabb a táj. Minden szemléleti pont, ahonnan a világra tekintünk egy olyan végtelen sugarú szféra középpontja, amelynek perifériája tökéletesen mozdulatlan. Ha képesek lennénk odamenni, ameddig csak elláthatunk, egy teljesen mozdulatlan tájban találnánk magunk, olyan helyen, ahol megállt az idő.

Belépni a látványba annyi, mint bármerre elmozdulni saját észlelésünk középpontjából, annyi mint behatolni a képbe s elindulni a mozdulatlanság felé. Ez azonban lehetetlen.

Nem csak az csoda tehát, hogy Vu Tao-cé-t senki sem látta többet, hanem az, hogy képes volt megmutatni az utat a távlatba. Aki csak elámul a képre nézve, mint a császár, már maga is úton van, már be is lépett a képbe.

A hallás logikája szerint minél messzebb fülelünk, annál csendesebb a táj. Minden pont, ahonnan a világot halljuk, egy olyan végtelen sugarú szféra középpontja, amelynek perifériáján tökéletes a csend. Ha képesek lennénk odamenni, ameddig csak elhallhatunk, teljes csendben találnánk magunk, olyan helyen, ahol elhallgatott az idő.

Belépni a hangok közé annyi, mint bármerre elmozdulni saját észlelésünk középpontjából, annyi mint behatolni a hangképbe s elindulni a csend felé. Ez azonban lehetetlen.

Egy másik régi történet szerint Joseph Haydn, a híres zeneszerző, nem halt meg. Egyszer olyan csodálatos zenét írt, hogy maga a herceg is elámulva hallgatta a valósággal életre kelt hangokat, Haydn pedig öregkorában fogta magát és belépett a zenébe, elindult hangról hangra, hangszerről hangszerre búcsút intve, majd nyoma veszett a csendben.



Mit számít hát, hogy mit hallani Haydn-ról, hogyan fest halotti maszkja, hogy szól végrendelete és mit számít, hogy ténylegesen hogyan született és milyen célt szolgált az a zene, amelyben a zeneszerző megmutatta az utat a csendbe? Adatok az észlelési középpontból ki nem mozdítanak. Ám aki csak elámul a zenét hallgatva, már maga is úton van, már be is lépett a hangképbe.

Aki belépett, menjen is tovább. A látás és a hallás a távolban már nem válik külön egymástól. Mindegy tehát, hogy arrafelé haladunk-e, amerre a legmozdulatlanabb a táj, vagy arra, amerre a legcsendesebb a világ, ugyanoda érkezünk. Nem is akármilyen helyre. Ott lesz Vu Tao-ce, aki Haydn még meg sem száradt hangjegyeiből festi a hangokból kibontakozó mozdulatlan tájat, s ott lesz Haydn, aki Vu Tao-ce ecsetjének hangját kottázza, ahogyan az a néma látványon surrogva siklik.