Hogyan is festhet egy hárem őre? Legalább egyszerre két nézőpontból kell látnunk: egyrészt a hárem női belseje felől, másrészt pedig kívülről, a gyönyörök házába belopózni kívánó férfiak pillantása felől. És persze megbízhatóságáról sem feledkezhetünk meg.

Oh, mily boldog az a férfi,
aki hű kis nőre lelt!
Csókra álljon mindig szája,
nyájas szemmel nézzen rája,
az ily nőcske drága kincs,
drága kincs! Trallalera!
De hogy rútul meg ne csalja,
zárja el jó gondosan!
Néki alkalmat ne adjon,
furcsa szerzet ám az asszony,
annyiféle módja van,
módja van! Trallalera!
Legkivált szép holdas éjjel
zárd be jól az ajtaját!
Ott lenn lesben áll az ifjú,
édes szóval kéri, hívja
s akkor hűség, jójszakát,
jójszakát! Trallalera! Belülről az őrző egyik arcát látjuk, nem beszél, csak tekintete, amely olyan, mintha Allahnak egy másik szeme is lenne, egy női szem, hiszen éppen erről van szó: mindenre ráérezni, amit csak női lélek takargathat. A hűtlenség kezdete a titkos rezdülés. Hogy ez rejtve lenne, tévedés. A test beszél, a tekintet, a mozdulatok és gesztusok dinamikája és arányossága minden elárul. Ezért az őrző érzékenysége különleges.

Kifelé másfélének, riasztóan kegyetlennek kell mutatkoznia. Nem lehet rés a rácson, az őrzött édes gyümölcsöket más, mint jogos tulajdonosuk meg nem ízlelheti. Korbács, karó, tűz, "gyilok és méreg" kell ide, nem szenzitivitás, hanem egy hóhér érzéketlensége. A tolvaj lelkét vérengző madárseregként kell a tiltásnak megtámadnia, méghozzá hitelesen, különben minden szó hasztalan. Ehhez pedig nem elég az ékesszólás, ehhez félelmetes, kegyetlen férfi kell.

Nem érdemes töprengeni azon, hogy e két személyiségvonást hogyan lehet egybeolvasztani, mert az igazi nehézség még csak most jön: a megbízhatóság.

Képzeljük csak el, függetlenül az eddigiektől, milyen is lehet az őrző hangja? Hát persze, nyilván tenor, hiszen ahogy erre, úgy nőies jegyeire is tisztének testi feltételében találjuk meg a magyarázatot. A női erény tökéletes őrzője a kísértésbe soha nem eső férfi: a herélt.

Mire jutottunk tehát? A hárem őrzője kettős lény, egyrészt a legapróbb rezzenésére is ráérző lélek, másrészt pedig irgalmat nélkülöző, határozott férfierő. Nos, az érzékenység az eunuchban könnyen testet ölthet, ám melyik igazi férfit riasztana el egy kínzással fenyegetőző falzett?

A hárem őrzőjének igaza hangja ezért nem a tenor. Más a tónusa, nem az eunuché, s nem is akármilyen a zenét huzat magának, ha dalol, mert ha kegyetlen is, a dallamot ilyenkor érzékenysége vezeti.



Micsoda egy muzsika ez! Olyat hallhatunk, ami együtt sohasem látható. Az érzékenység egybeolvad a kegyetlenséggel, s ez a személy az őrző, aki, nos, igencsak mély személyiség. Nemcsak egyszerűen basszus, hanem egy valóban mély lélek, hiszen nincs senki mélyebben a kegyetlen embernél, de annál sincs mélyebben érintve senki, aki igazán érzékeny.

No és a megbízhatóság? A kegyetlenség és az érzékenység alagútjai a kút mélyén találkoznak, s a kút fölött a valódi szerelemről való lemondás ingája billeg a fúvósokon. Osmin, hiszen róla van szó, a hárem őrzőjéről, kegyetlen, de Osmin érzékeny is, és emellett, mélységesen boldogtalan. Keserű nótát fúj, s hol másutt, magában dúdolgatja. Pedig belül sincs menedék, hiszen Osmint már azelőtt kifosztották, hogy valóban birtokolt volna, s Blondé-t hiába is kapja ajándékba, simogatni csak ostorral tudja. Csoda-e hát, ha Osmin felől nézve a világ számunkra is annyira kifordul, hogy csak irritáló tenorként halljuk a valóban férfiveszélyt jelentő Belmonté-t, aki a basa nyaralója után érdeklődik?

Őrzőnek lenni fájdalmas, nagyon, éppen ennyire. Szegény, szegény Osmin, aki égi üdvöt akkor érez, mikor a gége a bitón megszorul, s aki csak álmodja, hogy övé a legdrágább kincs a világon. Elvették tőle, amit oda se adtak, megbízhatósága olyan hűség, amelyben soha nincs szép holdas éjszaka. Mi mást mondhatna szebbet, minthogy trallaléra, trallaléra?