Hajdú Eszter fiatal rendező az idei filmszemle legnézettebb filmjét jegyzi. Ez még nem is lenne akkora dolog, ha játékfilmről lenne szó. A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció azonban dokumentumfilm, ez a műfaj pedig hagyományosan és köztudottan egyáltalán nem érdekli az embereket. Ennek fényében pedig lássuk be, hogy a fenti tény nem kis dolog.

A rendezőnő új filmje, a Bölcsődal új, kevésbé megosztó témát jár körül. Ráadásul nem a legnépszerűbb módon. A film főszereplőjének ugyanis nem egy aktuálisan sztárolt mc-t vagy dj-t, hanem Mester Sándor klasszikus gitárművészt tette meg. Az MS3 művésznéven fellépő zenész évek óta zugkocsmák alkalmi fellépője, ott játszik barokkot és Bartókot, ahol ez a vállalkozás eleve reménytelennek tűnhet, ezeken a helyeken az emberek többsége ugyanis egyáltalán nem hallgat zenét, nemhogy klasszikusat. Amit hallgatnak, az kereskedelmi rádió, meg mulatós kazetta.


Érdekes kisérlet a társadalmat szembesíteni saját kulturális határaival. A művelődési ház előadótermében ásítozó kigyerek látványa nem detronizálja a komolyzene maradandó értékeit, épp ahogy egy Zeneakadémián előadott telt házas Requiemtől sem lesz Mozart vagy Verdi nagyobb zeneszerző. Mester Sándor, valamint a kiséretében fellépő Détári Anna és Budai Elvira nagyfokú művészi alázatról tesz tanúbizonyságot, amikor szándékoltan és módszeresen szakítják ki magaskulturális közegéből a gordonka, a klasszikus gitár és a fuvola által keltett klasszikus dallamokat.



Az Erdélyben zajló útifilm újszerű képet fest a 2004 december 5-i, anyaországi népszavazás sokkjából mára felocsúdott határon túli társadalom nemzethez és Európai Unióhoz fűződő viszonyáról. Tíz évvel ezelőtt alighanem Budapest lett volna az első számú iránya az erdélyi emberek érzelmi kötődésének. A film láttán kiábrándulva, fájón, vagy megkönnyebbülve konstatálhatja a kedves mozilátogató, hogy ezt az irányt mára bizony nem csak Brüsszel, de Bukarest is megelőzi. A film ránk bízza, hogy ez iránti felelősségünket vajon vállaljuk-e, esetleg áthárítjuk, neadjisten tudomást sem veszünk az egészről.

Mindezen dilemmák a hagyományos élet legszebb, legautentikusabb helyein fogalmazódnak meg: a kocsmában, a sörözőben, a poharazóban, a borpatikában, a bisztróban és a csárdában. Road movie, mely egy kulturális missziót dokumentál, vagy utazgatás és zenélgetés, mely jó apropó egy dokumentumfilmhez? A választ adja meg maga a mozilátogató!