Mindenki csak egy lépésre áll az akusztikus szeretők, borok, szivarok és egyéb tudatmódosítók kiegészítő és teljessé tevő értelmi élvezetétől. Igaz, ez épp annyira túl fekszik minden határon, mint Liszt transzcendentális darabjai, vagy mint Isten értelmi szeretetének spinozai kívánalma, de mint ahogy a szeretetet, úgy a zenehallgatást sem elképzelni kell, hanem gyakorolni.

A ’transzcendentális’ kifejezés valamilyen határon való túllépést, valaminek a meghaladását jelenti. Sokféle transzcendencia lehetséges, ám a Campanella (Harangocska) című Paganini-etűd esetében, alcímként, e szó a darab példátlan technikai nehézségeire utal, amelyek, úgy tűnik, meghaladják az emberi teljesítőképességet. A dallamot mindenki ismeri, az egyik variációban így szól.



A darab lejásztható, minden határt tehát nem lép túl. Laikusként mégis meglehetősen nehéz belátást nyerni a kivitelezés technikai problémáiba, sőt, még kihallani sem könnyű, mit és miképp halad meg ez a zenemű. Halljuk persze, hogy nem könnyű ezt lejátszani, de nem halljuk, hogy ténylegesen mennyire nehéz. Mindenesetre az előadó bizonyosan nem fog arra törekedni, hogy a hallgató észrevegye a sokórányi gyakorlást, hiszen ezzel a muzsikát ölné ki előadásából. Amíg a harangocska nem csilingel úgy, mintha egy kisgyermek rázogatná, olyan könnyedén és természetesen, amennyire csak lehet, nem érdemes frakkot húzni. Ez pedig órákba, napokba, hetekbe, hónapokba, évekbe, olykor évtizedekbe telik.

A darab így számunkra, hallgatók számára is transzcendentális, méghozzá két egymásra utalt értelemben: a darab technikai nehézsége nem látható be, mivel nem hallható ki. Némi vizuális segítséggel azonban mégis bepillantást nyerhetünk abba, micsoda munka húzódik meg a háttérben. Érdemes tehát kicsit szemlélődni, hogy valóban értékelhessük az előadó páratlan produkcióját. Nem kerülhet persze minden sorra, így alább csak egyetlen bravúrt öntünk látható és követhető formába.

Olyan figura ez, amelyet a tempó gyorsasága és a bonyolódó szólamok miatt alig lehet kifülelni, így egyszerűen elszáguld vele a zene. A részletet azonban mégsem fogjuk lelassítani, nemcsak amiatt, mert ez méltatlan lenne és igazi feladatot sem adna, hanem amiatt, mert ez nem segít. Ugrásról van ugyanis szó, a balkéz ugrásáról, márpedig az előírt zenei hangköztávolságból következő térbeli távolságot csak a reális tempó feszíti ki. A helyzet világos: ellentétben például a távolugrással, ahol a mérce nem változik, a hangközök megugrásában, abban, ahogyan a kéz az egyik hangot megszólaltatva a másikhoz ugrik, minél gyorsabb a tempó, annál inkább növekszik a távolság érzete, annál nehezebb odaérni. Ez a távolság ebben az esetben elképesztően széles szakadékká nyílik. Itt érhető tetten tehát egy transzcendentális mozzanat: nyilván van egy határ, de legalábbis volt, és Liszt darabjában éppen ezt haladhatja meg az, aki képes lejátszani. Adott tempóban, adott távolságot kell megugrani: ennyi a feladat, ám ez elképesztő mozgáskoordinációt követel.

Jelzőbójákat helyezünk el tehát egy másik érzékszervünk, a szemünk számára, hogy vizuálisan is észleljük a távot, amit a balkéz a darabban megugrik. Az ugrás a darab második harmadában, a Più mosso rész hetedik ütemében található. A szóban forgó részlet, ez a röpke 12 másodperc, így szól.



Az alábbi grafikon függőleges tengelye a tétel megszólaltatott hangjainak relatív hangmagasságát ábrázolja, a legmélyebb értéktől a legmagasabb hangig. Az osztás oktávok szerinti, 0-tól 64-ig számozva félhangonként a hangértékeket, a legmélyebb hangtól (H) indulva. Még egyszer: ami a zongorán egy fehér és egy fekete billentyű közötti távolság, az a grafikon ’y’ tengelyén egy egység, egy oktáv pedig tizenkettő. Akár úgy is el fel lehet tehát fogni az ábrát, hogy a függőleges tengely egy bal oldalára fordított zongora billentyűzete (alul a mély hangok). A hangok közötti távolságokat a függőleges tengely értékkülönbségei jelentik. Minél nagyobb a numerikus különbség két érték között, annál nagyobb a távolság a hangszeren a két hang között.

A másik dimenzió, az ’x’ tengely: az idő. A grafikon, csakúgy mint a kotta, balról jobbra olvasható tehát, amerre az idő telését hagyományosan ábrázoljuk. Az egymás után következő tizenhatodokat és a hatnyolcados ütemvonalakat a vízszintes tengely számértékei jelölik. A pontok a leütések, a vonal megtörése pedig szünetet vagy tizenhatodnál nagyobb ütemegységet jelent: ilyenkor több idő jut a következő hangig elérni. A pontokat összekötő vonal, ha meghaladja az oktávot (a 12-t), többnyire már ugrást jelent. A 12 egység alatti távolságok, mivel ött ujjunk van, nem igényelnek ugrást. Lisztnek egyébként elképesztően hosszú ujjai voltak, olyan távolságok átfogására is képes volt, amire a zongoristák többsége, mivel kisebb a keze, nem. Ilyenkor tehát ugrani kell. Az ábra természetesen egyszerűsít a jobb áttekinthetőség érdekében, így kizárólag a jobb illetve a balkéz fő szólamának hangjait tartalmazza.

A kettős halálugrás, a dupla szaltó mortále, a balkéz szólamának hetedik ütemében található. A balkéz, mint egy repülő artista, elsőként a 78., majd a 84. hang magasságából veti alá magát a mélybe és csaknem három oktávnyi zuhanás után talál fogódzót ismét. A valóságban a zongorán ez egy 67 centiméteres ugrás, amely ilyen tempóban beláthatatlan űr. Ne próbálja meg senki a konyhaasztalon kimérni és ilyen sebességgel megcsinálni, mert megrándítja a kezét, inkább füleljen. Nem könnyű kihallani, de most ez a feladat, és a vizuális segítség mankója talán támasztékot ad. Próbálkozzunk.

Mellesleg, aki a grafikon alapján a halálugrást kifüleli, figyelje csak meg, mennyire másként hallja a részletet. A zene nemcsak érzéki hatás. Ha csak ekként hagyjuk érvényre jutni, nem mutat meg minden magából. A zene, vagy tegyük azért hozzá, az a zene, amit a klasszikus zene címszava alatt fogunk össze, tehát a megkomponált, majd megszólaltatott zene egy része a szemnek és nem a fülnek szól. Ahhoz, hogy a zene teljességét elkapjuk, sokszor kézbe kell venni a tervrajzot.

Biztatásként, aki kibogarássza az ábrát, az csak egy lépésre áll a kottaolvasástól, vagyis az akusztikus szeretők, borok, szivarok és egyéb tudatmódosítók kiegészítő és teljessé tevő értelmi élvezetétől. Igaz, ez épp annyira túl fekszik minden határon, mint Liszt transzcendentális darabjai vagy mint Isten értelmi szeretetének spinozai kívánalma, de mint ahogy a szeretetet, úgy a zeneértést sem elképzelni kell, hanem gyakorolni.

Gyakoroljon hát mindenki szorgalmasan, hogy meghaladja a határokat, hiszen csak egyvalami transzcendentális istenigazából a világon: ’Deus sive musica’, Isten avagy a zene.