Ő a legismertebb magyar. Amikor a World Soccer megszavaztatta olvasóit arról, hogy vajon ki volt a száz legnagyobb futballista a huszadik században, ő a hetedik helyen végzett. Neve a legtöbbször elhangzott magyar szó a világon. Róla, Puskás Ferencről készített Almási Tamás dokumentumfilmrendező két órás életrajzi mozit.

Egy népi hős, aki a külvárosi nyomortelepről indulva hódította meg a világot. Káprázatosan tehetséges, aranyszívű, mindig vidám és mérhetetlenül emberszerető fickó, aki egész élete során mindenkin segít, és mindig minden nehézség terhe alól talpra áll. Nem is tudjuk, vajon hogy fér el benne az a rengeteg jó tulajdonság. Annyira meggyőz bennünket a film arról, hogy Puskás milyen csodálatos ember volt (affelől, hogy hatalmas futballista volt, azt hiszem nem kell győzködni senkit a világon), hogy valahol a kisagyban felüti fejét a kérdés: vajon dokumentumfilmet vagy propagandafilmet látunk?

Mindannyiunkat körülvesznek emberek a hétköznapokban, némelyikükhöz egészen közel is kerülünk, ezért tudhatjuk, hogy nem léteznek emberek hibák nélkül. Mindenki jellemének van árnyoldala, vagy ha nem, legalábbis vannak kis stiklijei, s ez nem azt jelenti, hogy az illető kicsit is hitvány vagy alávaló lenne, csupán azt, hogy ember. Almási Puskása azonban krisztusi. A filmben minden megszólaló a legelfogódottabb hangon magasztalja, ódákat zeng jelleméről, történetek tömkelegével illusztrálja emberi nagyságát. Egyetlenegyszer hangzik el csupán, hogy volt őneki hibája is, mégpedig az, hogy felelőtlenül bánt a pénzzel, mindenkinek adott, aki csak kért. (Még azt a titkosszolgálatis ügynököt is a házában látta vendégül és finanszírozta kiadásait, akit maga a párt küldött a nyakára, hogy megfigyelje őt.) Azt hiszem, az egyszeri ember van ugyanígy saját magával, ahogyan Almási Puskással. Ha megkérdezzük tőle, mi a legrosszabb tulajdonsága, azt válaszolja, hogy az a nagy szíve, az fogja őt a sírba vinni.

Félreértés ne essék, én magam nagyon szeretem Öcsi bácsit, és büszke is vagyok rá nagyon. Hatalmas labdarúgó volt, és bár nem ismertem, készséggel elhiszem, hogy nagyszerű ember. Az az ikonfestészet azonban, ami ennnek az életrajzi filmnek a két órája alatt zajlik, leginkább arra az idealizáló ábrázolásmódra emlékeztet, ahogyan a szovjet nyilvánosság Lenin személyéhez viszonyult. Ez pedig az én véleményem szerint nem csak ízléstelen, de méltatlan. Elsősorban Puskás Ferenchez. Az a Puskás, aki ebből a filmből kibontakozik nemhogy nem hús és vér, de mégcsak nem is gránit és márvány, sokkal inkább a legcsillogóbb arany és gyémánt. Persze, akinek ez elég, esetleg ez kell ahhoz, hogy közel tudjon kerülni egy emberhez, az imádni fogja ezt a Puskást a filmmel együtt.

A film sokszor sajnos a tények rovására is elfogult, például miután számos személyt megszólaltatva idézi fel azt a valóban gigászi eseményt, melynek során Puskás vezetőedzőként a sehol sem jegyzett Panathinaikos csapatát a Bajnokcsapatok Európa Kupájának döntőjébe vezette, elmulaszt beszámolni arról a tényről, hogy a döntőben 2-0-ás vereséget szenvedtek a korszak legjobb csapatától, a Johan Cruijff vezette Ajax Amsterdamtól.

Az az igazság, hogy Puskásnak elvitathatatlan labdarúgói nagysága mellett messze a legjobb volt a PR-ja a Honvédban és az arra épülő Aranycsapatban egyaránt. A válogatottban - és ezt soha, sehol nem szokás leírni - három legalább akkora futballista is játszott, mint ő: Hidegkuti Nándor, Bozsik József és Kocsis Sándor. Aztán ott volt még kortársuk, a szintén zseniális Sándor Károly, akit Sebes Gusztáv szövetségi kapitány (egyesek szerint személyes okokból) mindvégig mellőzött az Aranycsapattól. (Nem kevesen vélik úgy, hogy ez is szerepet játszhatott az 1954-es berni döntő elvesztésében.) Ezek a tények persze nem feltétlenül relativizálják Puskás labdarúgói érdemeit, sőt, megmutatják, milyen mezőnyben tudott a kor és egyben a magyar labdarúgás egyetlen valóban ikonikus alakjává válni. Mert a foci bizony nem csak a pályán zajlik. Ahhoz azonban, hogy ezek a szempontok felmerülhessenek, nem
megfelelő forma a propagandafilm műfaja.

Nyilvánvaló, hogy kellenek hősök. Puskás azonban enélkül a film nélkül is az. A dokumentumfilm műfaja nem arra kellene, hogy szolgáljon, hogy emlékművet emeljünk általa egy embernek, hanem arra, hogy személyét a maga valódiságához a lehető legjobban közelítve megőrizhessük. Nagy kísértés ez a film minden futballszerető magyarnak, hisz nagyon szeretjük és még sokkal jobban akarjuk szeretni Puskás Öcsit. Azt hiszem, épp ezzel szolgáltunk volna rá arra, hogy emberi alakját minden erényével és hibájával együtt megismerhessük.