Mindenekelőtt leszögezem: nem vagyok forradalmár! Már csak azért sem, mert ellustultam. Örülök, ha a magam világát megváltom, már arra sincs túl sok időm. És amúgy sincs kedvem felfalni saját gyermekeimet. De emlékezni, azt azért lehet. Hiszen a messziről jött – és messzire ment – ember azt mond, amit akar. És mi, mai negyvenesek, bizony lassan afféle mesemondó apókák leszünk. Elzúgtak forradalmaink.

1972-73-ban persze még nem voltunk ott, amikor az első március 15-i „sajnálatos események” történtek (a rendőrség akkoriban rendzavarásról, nacionalista uszításról beszélt). 1973-ban ugyanis a „belvárosi csata” során a rendőrség ököllel, gumibotokkal támadt mindenkire, aki kokárdát viselt, több száz fiatalt büntettek pénzbírságra vagy rúgtak ki iskolából, munkahelyekről. Róluk akkor és azóta is kevés szó esett: pedig ők teremtettek újkori hagyományt a méltó(bb) megemlékezésre.

Aztán jöttek a nyolcvanas évek, amikor évről-évre próbáltunk megemlékezni március idusán – akkoriban rúgtak ki a gimnáziumból, politikai okok miatt. A rendőri brutalitás csúcspontjának kétségkívül a „kis Lánchídi csata” számított 1986-ban (az első, a nagy, 1918. október 18-án volt). A csatában elszenvedett vereség következménye számomra egy munkahelyi elbocsátás és egy 3000 forintért megváltható 30 napos elzárás volt. Hiába, az idő pénz… Tárgyalások, hamis tanúk a rendőrség részéről, ahogyan az akkoriban divat volt. De nem voltak zökkenőmentesek a későbbi évek sem, egészen 1989-ig. Akkor már jócskán érződött a változás szele, és megkezdődött a kokárda-csata is: ki hord többet, nagyobbat, nemzetibbet. Akkoriban ábrándultam ki végleg a politikából. A kokárda későbbi kisajátítása már csak a hab volt a népnemzeti tortán.

1990-ben már amúgy csehesen lázadtam csupán: az Egyetemi Színpad munkatársaként egy Pick-szalámiról levágott nemzetiszínű papírfecnit aggattam magamra. Az akkori Fidesz becsületére legyen mondva, hogy ott működő filmklubjuk vezetője jól leteremtett, amiért gúnyt űzök a nemzeti jelképekből. Úgyhogy ők már akkor is nemzeti érzelműek voltak, velem ellentétben. A rendőrség nem egyszer tépte le rólam a kokárdát március 15-én, és aznap ugyanezt tette a filmklub vezetője is. Úgy kellett nekem. Irónia és forradalom nem fér meg egymás mellett.

Vagy mégis? Amikor Prágában 1989 télelőjén is megkezdődtek a változások, azonnal kiutaztam, és november végétől december közepéig ott sündörögtem kulccsal és korsóval kezemben a terek és kiskocsmák körül. Nos, a derék prágaiaknak nem egyszer okozott gondot, hogyan is hordják a nemzetiszínű szalagokat vagy a sebtiben készített kokárdát: nem nagyon csináltak ilyet az elmúlt évtizedek során. Plakátok jelentek meg mindenütt, hogy melyik szín hol legyen, fölfelé vagy lefelé, vízszintesen vagy függőlegesen, és néhány plakát nemes egyszerűséggel azt ajánlotta, hogy a fáradozás elkerülése végett vágjanak inkább ki trikolór-színeket sajtos- vagy csokis dobozokról, merthogy ott elég a szöveget figyelni, és kisebb az esély, hogy a forradalmár fordítva tűzi fel magára. Emlékszem, az egyik sörgyár speciális, nemzeti színű sörcímkékkel látta el akkoriban üvegeit, sokan ezt lóbálták a tüntetéseken. Lám, ott bezzeg sikert arattam volna a Pick-szalámis szalagommal.

A cseh bársonyos forradalom másik kedves műfaja a kivetítősdi volt: tévéken és vásznakon vetítették az utcákon Milo¹ Jake¹, az utolsó kommunista főtitkár beszédeit, a nép szórakoztatására. Jake¹ ugyanis nem volt a cseh nyelv avatott professzora, és nyelvtani-stilisztikai hibái, képzavarai már uralkodása alatt elképesztették a cseheket, 1989. november 17-e után azonban végre nyíltan is lehetett nevetni rajta. Valahogy úgy, ahogyan az amerikaiak gúnyolódtak Bush nem éppen elnökhöz méltó észosztásain.

Szóval mégiscsak megfér egymás mellett a forradalom és a humor, az irónia, ha elég nyitottak vagyunk, ha nem vesszük túl komolyan önmagunkat és a világot, és ha képesek vagyunk nevetni akkor is, ha komoly dolgokról, netán saját magunkról van szó. Mi még nem tartunk itt. Ha dübörögne a pannon puma, ha méltón tudnánk ünnepelni, akkor sem. Mint azt már írtam párszor, egyik legnagyobb betegségünk az irónia és az önirónia hiánya. Mert ahol ez megvan, ott jelen van mindig, és sok bajon átsegít – ahol viszont hiányzik, ott menthetetlen a helyzet.

Kedves forradalmár és kevésbé forradalmár barátaim, nézzünk már egy kicsit körül önmagunkban és az országban: hát nem nevetséges az, ami történik? Bennünk, körülöttünk? Na ugye! Akkor hát nevessünk, szívből, a füttyögést hagyjuk a madarakra, a tojásokból meg csináljunk rántottát! Elvégre itt a tavasz!

P.S. De hogy ne vádoljanak nemzetietlenséggel, íme a 12 pont, 1988-as március 15-ről. El lehet gondolkozni, honnan hová jutottunk. És lehet további pontokat javasolni. Elvégre itt a tavaszi hadjárat évfordulója!