„Elutazott tőlünk családunk egyik fontos tagja, akit oly hőn szerettünk – egy Valóság nevű nagybátyánk. Sajnos már nincsen velünk, levelet ír csak nekünk…”
Évekkel később egy tábortűz mellett valaki valami Horvát Annáról énekelt. „Nekem az nem London, hanem már Horvátország, ráterítette rohadt kis zöld takaróját. Hogy megértsd London mért Horvátország nekem, hát ennyi és nem több a világhelyzetem”. Köröttem ment a szöveg a Csehtamásról, de nem derült ki róla semmi. Hazamentem és előszedtem a lemezt. Az elveszett ember ajándékát az elveszett ifjúkornak. Dosztojevszkij, Ady, József Attila, Rimbaud, Lee van Cleef, Shakespeare. „Hátat a falnak és megdögleni!” Jancsó Elektrájában ez így szól: „Hátat a falnak és nem megdögleni”.
Most itt ülök, nem csillámló sziklafalon, és tudom, hogy ebből a szövegből sem fog kiderülni semmi a Cseh Tamásról. Nem lehet elmondani. Vagy van türelmed leülni és meghallgatni, vagy nincs. Vagy kitárul előtted egy világ, vagy nem.
Hát hogy mondjam el, hogy a „Rajtam maradt télikabát” nem valami elvont, alternatív vízió, nem egy szimpla dal egy hülye paliról, akinek se inge se gatyája, és télikabátban rohangászik tavasszal a levetkőzött lányok közt, és „autók meg összetörik maguk”. A „Levél” 76-os megjelenése óta tudvalevő, hogy „Éva tegnap volt az abortusz-bizottság előtt, télikabátomra hasztalan keresek vevőt.” És aztán 90-ben tudomásul kell venni, hogy annak a gyereknek meg kellett születnie.
„Na mit szólsz hozzá Télikabát, megértük az új tavaszt”. Bérczes László Beszélgetőkönyvéből pedig 2007-ben megtudhatjuk, hogy Tamás sosem akarta eladni a télikabátját. „Te meg nézel, mi van, mi van, mi van?” Úgy tűnik, tényleg „nincsen más ebben a dalban, csak egy hőhullám harmadik napja”. De valaminek mégis csak lennie kell, ha ugyanarra a dallamra megíródott a Meztelen ember, szemben a csenddel. Igazán. Csakugyan.
Tamás néhány éve fellépet a Kecskeméti Katona József Színházban. A Véletlen szavai lemez dalait játszotta. A ráadást követelő mintegy 600 embernek meg kellett várnia, míg a takarásban felhívta Bereményit, hogy megkérdezze, mit is játszon. Visszajött, picit állt ott félrehajtott fejjel, összehúzott szemmel, aztán állát felszegve belekezdett: „Nézz le a Lánchídról a vén Dunára, nézd meg a vén folyót, meg van-e még, hisz ma az ember még azt is csodálja, hogy el nem lopták már rég mindenét”.
A büfébe csendben, tartózkodóan érkezett, meghatotta a taps. Valahogy mindenki köréje gyűlt. Még a szubrett is, pedig neki aztán tényleg fogalma nem volt erről az egészről. Egy üveg vörösborral stoppoltam a mellette lévő helyet. Nekem ez járt, és a többiek ezt tudták. Szenvedtek miattunk eleget, mikor napra nap a „Keresztben jégeső” zengett a színészházban.
Kifaggattam Évákról, Marikról, Irénekről, Annákról, Ágnesekről, Konczzsuzáskról, beszéltünk valami Juditról, aki esetleg Edit. És egy kicsit valakiről, aki „a nyolcadik a tizenkettő közül”. „Így lesz a dolgok állapotával elégedett az én szívem.” „Aztán a HÉV megállt, tudjuk a régi szabályt…” A kocsi előállt, és ő elindult kifelé. Felkavaró vallomásokat, vitatható kinyilatkoztatásokat hagyott maga után az asztal körül. Kikísértem.
Annyira lekötött a beszélgetés és aztán olyan hirtelen pattant fel az asztaltól, hogy esélyem sem volt átszaladni a színészházba egy tiszta kecskeméti katonás pólóért. Így azt kaptam le a hideg éjszakában, ami rajtam volt. Meghatódott és azonnal lekapta a sajátját. Olyan természetességgel adta és fogadta, majd ölelt meg, ahogy a dalai szólnak. „Hát viszlát, szomszédom Cseh Tamás”.
Ajánlott irodalom:
Harang a rangod
Százak gyújtottak gyertyát Cseh Tamásért
