„Mintha sem alva sem ébren feküdtem volna végignézve egy hosszú szürke folyosón ahol minden szilárd tárgy valószínűtlen amit tettem mind amit éreztem mind önmaga értékének tagadása és arra gondoltam ki vagyok az nem vagyok én aki nem vagyok az aki.” A MERLiN próbatermében a Spidronműhely F. G. Lorca életművének második befejezett színpadi művének ősbemutatójára készül.
elnyomottak sorsából, az erős tradíciók merev szabályai okozta tragédiákból merítő színdarabjairól ismeri, és latinos zenékkel, elszabaduló véres indulatokkal, vagyis egyfajta napszítta mediterrán stílussal azonosítja. Ezen a Lorca-képen szeretne némileg módosítani a 2006 óta Tompa Ádám vezetésével működő Spidronműhely.
Az eredetileg ’Az idő legendája’ alcímet viselő darabhoz Európa-szerte ritkán nyúlnak színházi alkotók, hiszen a húszas évek szürrealizmusa jegyében, még a bohém Buñuel és Dali társaságában élő fiatal szerző által megírt darab a ma embere számára nehezen dekódolható.
Éppen ezért a társulat és meghívott vendégszereplői a Lorca szöveget ugyan a próbafolyamat erős vázaként kezelték, de saját élményanyagukkal, az előadás során kialakuló szituációkra való improvizációkkal kiegészítve úgymond „áthangszerelték” azt a mai néző számára. Így a társulat intenciója szerint a végeredmény egy fogékony közönséggel találkozva olyan alapvető kérdések hordozójává válhat majd, mint a „mit gondolok az emberi kapcsolatokról, hol a helyem a világban, ki vagyok, mit akarok...”.
Tompa Ádám elmondása szerint ez az örök érvényű és nagyon szép szöveg, valamint a közös munka során előadásba szőtt szabad asszociációs terek leginkább a fiatalabb közönséghez állnak majd közel: „A belső történéseket és külső helyszíneket mind minimális látványvilággal kell megjelenítenünk.
Módszerünk ugyan még nem nevezhető fizikai színháznak, de a Don Juanhoz hasonlóan testünk fizikai valóját a maga összetettségében és anyagszerű voltában, önnön határait próbálgatva kell használnunk a játék során. Elmeséljük egy identitásválság és egy szerelem történetét, miközben arra is keressük a választ, hogy hogyan lehetséges az, ha minden stimmel két ember között, ugyanakkor mégis minden egyfajta „elcsúszásban” van a boldog beteljesüléshez.”
A külön megkomponált, húszas éveket idéző jazz-elemekkel vegyített zenei kísérettel és a minimális díszlettel dolgozó műhely leginkább a wuppertali táncos-koreográfust, Pina Bauscht tekinti mesterének, a szöveg használata mellett az ő elidegenítő módszerére jellemző hatást kívánják elérni. A kísérleti, kutató jelleg a legutóbbi főpróbánál még az alkotók megnevezésében is tetten érhető: a közreműködők ’rendező’, ’szereplők’, ’dramaturg’ helyett egyszerűen konzulensekként, referensekként, kutatókként vannak felsorolva.
„Az idő legendájában egy fiatalember belső vívódása vetül ki a ’szeretni-nem szeretni’, az ’élni-nem élni’, a ’cselekedni-ábrándozni’ ellentétpárok pólusai között. A megjelenített figurák is tulajdonképpen kivetítik, megsokszorozzák az főszereplő énjeit, a könyvtárszobába visszahúzódó szerelmes fiútól kezdve a feminin és maszkulin jellegű absztraktabb énekig. Az eredetihez képest nagyobb változás a cselekményben, hogy a szerelmi háromszög két női szereplőjét, a menyasszonyt és a gépírónőt a főhős szétszóródásával ellentétben egy női alakba vontuk össze. Bár nem egy lineáris, cselekményközpontú történetről van szó, sok humorral, pergő ritmussal ügyelünk arra, hogy ne maradjon lila ködben az előadás.”
Aki tehát kíváncsi Lorca másik arcára, ne csak Dali többértelmű képén nézegesse a Gala alakjába becsempészett portréját, és ne is csak a nemrég nálunk koncertező Leonard Cohen ’Take This Waltz’ című dalát dúdolgassa, hanem nézze meg a Merlin első idei bemutatóját; vegyen részt a Spidronműhely nyilvános színházi kísérleteiben...
R: Tompa Ádám
Zene: Pap Gábor
SZ: Csúz Lívia, Mózes Balázs, Jászberényi Gábor, Horváth Kristóf, Réthelyi András, Jáger Szabolcs
Bemutató: MERLiN próbaterem, 2009. szeptember 10. (CS), és 11. (P), 19.00