Mi köze a diplomáciának a rockzenéhez és Magyarországnak a varangyos békákhoz? Mi kell a jó országimázshoz? Miért nincs villája Paul McCartney-nak Budán? Az egykori amerikai nagykövettel, Simonyi Andrással készült interjúnkból ezek is kiderülnek.
Amikor Simonyi András hazánk nagyköveteként 2002-ben Amerikába került, amint megalapozta diplomáciai tevékenységét, létrehozott egy rockegyüttest. Nem azért, mert szüksége volt egy hobbira. Diplomáciai kommunikációjának szerves részévé tette a zenét, és a kultúra internacionális nyelvét. Észrevétette magát, észrevétette Magyarországot. Nagyköveti munkája alatt összesen négy kormányközi találkozó volt hazánk és az Egyesült Államok között, A Fehér Ház mozitermében vetítették a Szabadság, Szerelem című filmet, Tony Curtis büszkén reklámozta Magyarországot, és a világhírű Showman, Stephen Colbert milliók szeme láttára ismerte el, hogy a magyarok igen is tudnak gitározni. Most megjelent Csúcsrajáratva című könyvében a nagykövetként eltöltött öt év tapasztalatait és tanulságait írja le. Ennek kapcsán beszélgettünk vele.
Annak a diplomáciai munkának, amit Washingtonban végeztem, adtam egy nagyon erős kulturális pillért, beleértve a rockkulturát is. A dilemma tehát úgy oldódott meg, hogy összeillesztettem a kettőt. Álmomban nem gondoltam volna, hogy ez a kettő így össze tud érni. De kiderült, hogy az államtitkárok, miniszterek, kongresszusi tagok Amerikában ugyanazon a zenén nőttek fel, mint amin én Magyarországon. Ez egy közös nyelv. Egyszer együtt voltam egy vacsorán Yo-Yo Mával, a világ egyik legnagyobb csellistájával. Beszélgetünk és mondom neki, hogy én nagyon szeretem a zenéjét, de én nem klasszikust játszok, hanem rockot. Erre felcsillan a szeme, azt mondja: ő is. Hát, nem csodálatos, hogy amikor én a washingtoni magyar nagykövetségen csinálok egy rendezvényt, amely alapvetően a rockkultúráról szól, az mégis Magyarországról üzen? Az egésznek ez a lényege és a könyv is erről szól, hogy a diplomáciai munka mennyire össze tud kapcsolódni a kultúrával.
Úgy érezte, hogy hiányzott a diplomáciából a „rock and roll”, és ideje valami újat vinni a diplomáciai kommunikációba?
A rockzenével volt egy eszköz a kezemben, amit úgy éreztem, kár lenne nem kihasználni. Persze roppant kockázatos volt, amit csináltunk. El kellett kerülni, hogy ez csak egy jó poénnak tűnjön. Ha nem lett volna ennek egy diplomáciai, politikai üzenete, az ugyanolyan suta lett volna, mintha a zenénket nem a lehető legmagasabb színvonalon játsszuk. A basszusgitárosunk volt például az akkori külügyi államtitkár. Frászban is volt, hogy mit fog szólni a főnöke, Colin Powell tréfásan meg is cibálta a fülét... De kapaszkodjon meg, ez az együttes attól volt érdekes, mert a magyar nagykövet benne volt és én erre nagyon büszke vagyok. Ez egy magyar történet volt, minden koncertnek adtunk magyar vonatkozást. Azt akartam üzenni, hogy a kultúrán keresztül is összetartozunk.
Ha nincs a Coalition of the Willing zenekar, akkor kevesebbet tudott volna elérni?
Lehet, hogy kevesebbet értem volna el, de kerestem volna valami mást. Az ember hordozóeszközöket, nyelvezeteket keres. Én sem csak a rockzenét hívtam segítségül, széles skálán próbáltam mozogni, ez a könyvből is kiderül. Nagyon sokat tettünk azért, hogy a magyar magas kultúrát megismerhessék. Rendületlenül hiszek abban, hogy nekünk ez is a dolgunk. Fontos lenne, hogy a diplomáciában mindenki találja meg a maga idézőjelbe vett rock and rollját, mert, ha hozzá tud rendelni a munkájához egy személyes, egyedi vonulatot, azzal biztosan többet ér el.
Mennyi múlik a személyes kapcsolatokon és az apró gesztusokon?
Akár minden. Aki nem épít ki személyes kapcsolatokat, az megfenekszik. Kap néhány lehetőséget találkozókra és kész, vagy még azt sem. Az apró gesztusoknak hihetetlen nagy jelentősége van. Például mennyit jelent egy-egy kézzel írt válaszlevél! Most is itt van nálam az a toll, amit egyszer odaadtam Bush-nak, amiről a könyvben is írok. Ezzel a tollal több ezer levelet írtam meg kézzel. Hivatalos államközi levelet nem lehet kézzel írni, de van egy ennél magasabb kategória, amikor a személyeset is belevisszük egy hivatalos kapcsolatba, akkor már lehet és kell is kézzel írni levelet. Ez borzasztóan jó befektetés. Én is hányszor hökkentem meg, amikor valakitől egy személyes, kézzel írott levelet kaptam. Az ilyen apróságokat is komolyan kell venni, nem csak kiadni a titkárnőnek, hanem rászánni azt a pár percet.
Mennyire szabad önnek beszélni ezekről a diplomáciai kulisszatitkokról? Bele lehet tenni a Bush elnök által személyesen önnek írt levél fényképét egy könyvbe, amit bárki elolvashat?
Ha valaki csámcsogós titkokat akar olvasni a könyvben, az akár meg se vegye. Ha az Egyesült Államok elnöke ír nekem egy levelet, az sem az ő, sem az én részemről nem teljesen magánügy, valahol a kettő között van. Hiszen nem volt kötelező írnia, gesztust akart gyakorolni. A célom az volt, hogy az ilyen magas szintű kapcsolatrendszerek emberi oldalát domborítsam ki, hogy megmutassam, hogy az Amerikai Egyesült Államok elnöke is ember. És még egy dolog, amit nagyon szeretném, ha kiderülne: hogy az ehhez hasonló gesztusok nem nekem, nem csak nekem, hanem Magyarországnak szóltak. Ez a könyv arról szól, hogy mi magyarok mire vagyunk képesek. Hogy a diplomáciai versenyben beelőztünk. De hány országot beelőztünk! És ha egyszer meg tudtuk csinálni, akkor többször is meg fogjuk tudni csinálni. Amikor megírtam a könyvet, rólunk, magyarokról akartam egy optimista könyvet írni.
Azért az optimizmus mellett jó adag kritika is van a könyvben. Sok elszalasztott lehetőségről és diplomáciai bakiról is ír, amit a hazai politikusok követtek el.
Kritikus a könyv, mert van okunk a kritikára. És ebben semmi pártpolitika, vagy napi politika sincs. Épp ellenkezőleg: azt akarom üzenni, hogy vannak alap dolgok, amiket ki kell venni a pártpolitikából, amikben tudni kell konszenzusra jutni. Amikor én leírom, hogy milyen hibákat követtek el politikusok, akkor én nem politizálok, még csak karaktergyilkos sem akarok lenni, ezért is nem írtam le senkinek a nevét. Mindez nem poén, amivel én jópofán bemártok embereket. Tudatni szeretném, hogy borzasztó nagy felelősség a világ szeme láttára valamit tenni, aminek a következményeit aztán vállalni kell. Aki nagyon magas posztokat tölt be, az minden tettével valamennyiünket képvisel, az összes magyart képviseli. Gondoljon bele, ha én egy piszkos autóval jelenek meg valahol, akkor nem azt mondják, hogy ez egy piszkos autó, hanem azt, hogy a magyarok rendetlenek. A minőség és igényesség alapvető jelszavak a diplomáciában. Ha az elit nem tartja magát egy színvonalhoz, azzal az ország egészének árt. Erről szólt az is, amikor átalakítottuk a rezidenciát, és a legjobb magyar festők képeit tettük ki a falra. Félreértés ne essék, a nagykövetséget nem azért kellett átalakítani, mert én kényelmesen akartam lakni. Az nem az én lakásom. Az Magyarország lakása. Washingtonban az egyes számú magyar jelenlét. Ha az nagyon színvonalas, olyan, hogy oda sokan el akarnak jutni, hogy lássák, azzal Magyarországról is kialakítunk egy szuper véleményt.
A könyvéből az derül ki, hogy a diplomácia olyan, mint egy sakkjátszma, elég akár egyetlen rossz gesztus, szó, és máris vesztésre állunk. Előfordult, hogy elkövetett valamilyen hibát a diplomáciai kommunikáció, a protokoll terén?
Nézze, nekem mindig biztosra kellett menni. Nagy diplomáciai hibákat nem vétettünk, apró kis gikszerek voltak. Egyszer például egy nagyon fontos találkozó helyszínét a pilótám nem találta meg. Ott keringtünk egy órán keresztül, végül feladtuk. Kellemetlen volt és magyarázkodni kellett. Lehet a diplomácia világában intuitíven mozogni, de kell legyen egy nagyon alapos tudás mögötte. Nekem megvan ez a tudásom, ennek ellenére nem volt olyan találkozó, ami előtt én ne izgultam volna. Akkor kezdődik a lejtmenet, amikor valaki azt érzi, hogy én ezt könnyedén meg tudom csinálni. Nálam ilyen nem volt. Soha nem látták rajtam, de én mindig izgultam, és ez azért fontos, mert ez jelzi, hogy még megvan bennem a szükséges alázat. Alázat nélkül könnyű elbukni.
Amikor ön 2002-ben nagykövet lett, nulláról kezdett mindent? Mennyire építenek az egymást követő nagykövetek az elődeik munkájára?
Hát, ebben nem vagyunk jók. Az utódom munkájáról nem szeretnék nyilatkozni. Én mindent megtartottam, ami jó volt. Öt év alatt sehol, soha egyetlenegy rossz véleményt nem mondtam az elődeimről, márpedig volt komoly véleményem, de nekem nem ez a dolgom. Ha én azt várom el, hogy kontinuitás legyen, akkor nekem is kontinuitást kell képviselni. Itthon is erre lenne szükség. Hogy tud úgy boldogulni egy ország, hogy négy évenként mindig mindenki újra akarja kezdeni? Hogy lehet így építkezni? Sehogy! Pedig így csak elherdáljuk az erőinket és kis hatékonysággal tudunk előrehaladni. Ráadásul, míg Amerika a történelemből táplálkozik, és előrefelé néz, addig Magyarország a történelemből táplálkozik és túl gyakran hátrafelé néz. A globalizált huszonegyedik században, ezt nem engedhetjük meg magunknak.
Ön szívesen alkalmazott huszonegyedik századi eszközöket az ország népszerűsítése érdekében, elég csak az űrben tartózkodó Simonyi Károllyal folytatott „galaktikus” telefonbeszélgetésre, vagy szerepléseire a Colbert Reportban gondolnunk. Ilyen ötletek kellenek a jó önreklámhoz? Ön szerint milyen a jó imázskampány?
Először is, a kemény munkát nem lehet megspórolni. Én sem nem az utcáról estem be Stephen Colberthez, hanem már jóval korábban felvettem vele a kapcsolatot. Másodszor: elengedhetetlen, hogy ismerjük a közeget, amibe elhelyezzük az „önreklámot”. Én nagyon jól ismertem az amerikai közeget és pontosan tudtam, hogy meddig mehetek el, és azt is tudtam, hogy mi lehet az Magyarországgal kapcsolatban, ami őt megfogja. Harmadszor: kell bátorság és magabiztosság. Bár tele volt improvizációval, én tudatosan megkonstruáltam a szereplésemet a show-ban. Tudtam, hogy Magyarország bátran, emelkedetten kell, hogy kijöjjön a Stephen Colbertes piszkálódásokból. Úgy, hogy, aki látja, annak legyen kedve barátkozni a magyarokkal. Én egyet tudtam, hogy Colbert akárhogy is csűri-csavarja a dolgokat, egyetlen mondatnak el kell hangoznia: hogy a csodálatos, és cool Magyarországra mindenkinek el kell jönni, mert Budapest Európa legszebb városa. Amikor ez elhangzott, én tökéletesen megnyugodtam, mert tudtam, hogy ami miatt ez az egészet kitaláltuk, az megtörtént. Ilyen a jó imázs: kicsit szemtelen, nem bántja a másikat, nem a másikkal szemben próbál érvényesülni. A jó imázs olyan, ami magával ragadja az embereket és igaz is. Egyébként meggyőződésem, hogy a legjobb propagandafilm az, amit az életben játszunk. Észre kellene vennünk, hogy mekkora kreatív erő van jelen Magyarországon. Gondoljunk csak bele, ebből a környezetből nőtt ki Teller Ede, Simonyi Károly, Tom Lantos, Szilárd Leó, George Lukács, Rubik Ernő és még sorolhatnánk. De hát mi nem tudunk a saját sztárjainkkal sem jól bánni. Én magam már ezernyi olyan tehetséggel találkoztam, akik mivel nem tudják itthon elérni, amit akartak, ezért kifelé kacsingatnak. Miért van az, hogy, amikor a mi világsztárjaink sztárok lesznek, többnyire nem itthon laknak. Hogy a világsztárok Amszterdamba, Párizsba, Londonba, Stockholmba, Koppenhágába mennek, és nem ide jönnek? Miért nincs Paul McCartney-nak villája Budán? Komolyan! Ezt nem viccnek szánom! Ezen kellene gondolkodni, mert ez is sokat mond el egy országról.
Könyvében úgy fogalmaz, hogy Magyarország lekerült a nagyvilág radarernyőjéről. Hogy kerülhetnénk vissza?
Nem tűntünk el róla, csak láthatatlanok vagyunk. Ha nem vagyunk láthatóak, akkor nem számolnak velünk. Ha nem számolnak velünk, akkor nem tudunk részt venni a világ dolgaiban. Egy olyan országot, ami nem aktív résztvevője a változásoknak, azt az országot össze-vissza lehet taszigálni. Egy köldöknézős, befelé fordulós nép, aki nem veszi észre, mi folyik a világban, az a saját értékeit sem veszi észre. Mondok egy példát a természetből. Ott van a varangyos béka. Ez egy ronda és pici állat, de védekezésképpen néha felfújja magát. Ilyenkor nagy lesz ugyan, de még rondább. Nem is akar senki a közelébe menni. A gyémánt viszont sokkal kisebb, mint a varangyos béka és mindenki keresi, mindenki boldog, amikor rálel. Magyarországnak gyémántnak, nem pedig varangyos békának kell lennie. És az is lehet.
