Endre vakondnak a fejére szartak. – És ki nem szarja le? – kérdezi előadás közben a Barátom. A darab szereplői is nagyjából ezt teszik, többek között a parasztasszony, a rút kiskacsából lett hattyú, a BKV ellenőr.

– Tábori színjátszás. – mondja a barátom. – Sas-kabaré, hakni, nyolcvanas évek. – mondja.
Előadás után összevitatkozom Barátommal. Hogy muszáj-e neki folyton a kákán is csomót, főleg előadás közben. Amikor a színészek ott lelkesednek az orrunk előtt, egy karnyújtásnyira tőlünk, hogy minden, de minden hamis hangocskát és mélyebb levegővételt meghallani a ’songok’ között. Minden izzadságcseppet látni a homlokukon, amikor le-fel hajtogatják a gyepszőnyegből kivágott műfű dombot, ami mögött az aktuális gyanúsított produkálni kénytelen a corpus delictivel összehasonlításra kerülő bizonyítékokat. Miközben a sztori egészét tekintve Ödipális-konfliktus készül. 

Erre a barátom csak azt hajtogatja, hogy ő mennyire ki van ábrándulva a kortársból. A kortárs magyarból. A kortárs magyar színházból.
– De hiszen éppen ettől élő – vetek ellent. – Herczeg Tamás nemcsak Tatabányán, Polgár Csaba vagy Takács Nóra Diána nemcsak az Örkény színpadán, Roszik Hella nemcsak Pintéréknél, Mátyássy Bence nemcsak a Nemzetiben, hanem bármikor, bárhol, akár egy kis pinceszínházban. Együtt. Újra. Még mindig. Örömből. Közösen. Énekkel, tánccal, jelzésértékű jelmezekben – ó azok a fémszűrőből készített összetett szemek! 

– Ez neked humor? – piszkálódik tovább a Barátom.
– Amolyan intertextuális. Posztmodern, kérlek. – védem a Társulatot, melyet annyi mindenki kedvel. Ezeket a fiatal színészeket, hisz mindegyiküknek kisujjában az örömszínház (is).
– Mennyi áthallás a múltból, mennyi ötlet, felvetett figura, téma a jelenből – érvelek. – A megidézett mesék, antik anyagok paródiája, hírlapból vett szövegek egymást követő ötletei szabadon. Plusz koreográfia. Plusz mekkora poén mindezt a gyerekkorok máig kedvenc cseh vakondjának főszereplésével elvinni a konklúzióig. 

– Miszerint? – vonja el a szemöldökét a Barátom.
– Miszerint a kis vakond, az Endre, a Bandi, és mindenki, de mindenki önmagának a fejére is szarik. Mert mindenki szarik bele, hogy Endrének szar lehet szarral a fején, és abba is, hogy a négyes metró-ügy is egy nagy szar. Az ország pedig szarban. Az EU-val az élen. Szóval szar az egész.
– Az. Szar. – mondja a Barátom, és megelégedve konstatálja, hogy igazán szar kedvünk lett. 

– Legalább a játékidőt eltalálták, pont kihúztam a következő sörig. – és a Barátom már rendel is. Endrére iszunk, aki nem hagyta annyiban.
Én sem hagyom. Ezúton üzenem a Barátomnak: Kell a „csakúgy”. Kell az ujjgyakorlat. A kísérlet. A próbálkozás. A játék. Csak helyén kell kezelni mindent. Ez nem a gyerekek kedvence kisvakond, és nem is Ödipusz-trilógia.
Amíg választhatunk, amíg van kedv, nincs szarban az alternatív. A kortárs. A színház. A magyar.