Amíg mi a négyes metróval és autópályákkal próbálunk előbbre jutni, addig a Közel-Kelet szó szerint a magasba tör. Itt az új Bábel-tornya: közel 300 méterrel magasabb, mint az előző, imaházzal a tetején. Pedig bábeli zűrzavar is kialakulhatott volna Dubajban a vállalkozás nyomán: az Emirátusnak milliárdos kinnlevőségei vannak, dollárban persze, a városban élő külföldiek aránya 90%-os, a határok körül izzik a sivatagi levegő és a vallási fanatizmus.

Úgy tűnik mégis, az ember, leginkább Közel-Keleten egyre közelebb kerül istenéhez. A nyugati kultúra bibliai példázata ott nem a hübriszről szól, hanem az ember emancipációjának metaforájává válik. Veszély már csak a földről fenyegetheti a kimagasló státusszimbólumokat.

Elképzelem, ahogyan Magyarország szemléletet vált, és nemcsak szóban, kampány idején mer „nagy” lenni. Az immár ötödik metróvonal sikeres átadása és a világraszóló olimpia megtartása után versenyre kel a világ legmagasabb felhőkarcolójával, és mondjuk egy kereken 825 méteres épülettel rukkol elő.

Gondoljunk csak bele, mekkorát lendítene egy ilyen méretű vállalkozás a gazdasági helyzeten. Megszűnne a munkanélküliség: a pályázatokkal számos kuratórium foglalkozna, a kuratóriumokkal számos politikus, velük pedig az újságírók. De nemcsak a média szorgos munkásai lélegezhetnének fel a feltehetően több évre elegendő hírellátmánynak köszönhetően. Örvendeznének a fel-, az al- és az al-al-allvállalkozók, a külföldről érkező mérnökök tolmácsai, nem utolsó sorban pedig az ország lakosságának egésze.

„nép” sem járna ugyanis rosszul: segédmunkások tömegeire van szükség egy ekkora építkezésnél. Dubaiban három műszakban váltotta egymást összesen 2.500 munkás, szinte hat éven át. Ha beleszámítjuk a nálunk előre kalkulálható csúszásokat, a durván 6.9 millió munkaképes magyar jelenleg munkanélküli 10 %-a jelentős részén segítene a beruházás. Including román vendégmunkások, a régió fejlődését és a jószomszédi viszonyt elősegítendő. Ha mindeközben nem kerülnénk el kötelező ujjgyakorlatként az adók befizetését, inaktív honfitársaink is egyből nagyobb szociális biztonságban tengetnék életüket. Feltéve, ha a Dubajban fizetett 4-8 dolláros napi bérért bárki is hajlandó lenne a kezébe venni valamiféle munkaeszközt, a népfelkeléshez szükséges vaslapáton és kaszán kívül.

A sok pozitív érv mellett akad még néhány bíztató párhuzam: államadóssága van Magyarországnak is, és szeret „imázsépíteni”, mégha az egy vagyonba kerül is.

Tekintve azonban a csupán megfúrható olajvezetékekben bővelkedő anyaföldünk adottságait, sejkünk vagy sahunk egy szál se, aki kihúzná a bajból az országot, ha az egy beruházás kapcsán megszorul. Valljuk be, nálunk a korrupció, az adósságok felhalmozása nem függ össze olyan szorosan a „makula” elvesztésével, mint az iszlám kultúrában. Vagy a makulátlanságot, erkölcsi feddhetetlenséget nem jegyezzük olyan magasan. Hazánkban maximum néhány makulátlan lelkiismeretű írástudó vonul fel a honi parnasszusra, pusztába kiáltván, amit onnét látni. És ez tekintve dombjaink magasságát, nem feltétlen sok, főleg nem kristálytiszta.

Olykor még az is kérdéses lehet, hogy országos szinten vannak-e presztizskérdések. Ezek feltevői mintha inkább a maguk vagy pártjuk renoméját igyekeznének javítani olyan vállalkozásokkal, mint a hosszas huzavona után megvalósult Nemzeti Színház, vagy a majd hosszas huzavona után megvalósuló, és nem kevéssé vitatott négyes metró.


Mindeközben mintha senkinek sem jutna eszébe abból és arra építkezni, amink van. Hiszen valószínűleg nem is illene hozzánk egy villogó Burj-óriás, aminek csúcsáról jó időjárási viszonyok között belátható lenne majd az egész ország. Nem mások követéséről, utánzásáról kell álmodozni, pénzhiányra hivatkozó keserű ízzel szájunkban.


Példának okáért Pécs 2010 a több forrásból lehívott pénzek ellenére sem tudott maradéktalanul élni a lehetőségekkel, ami az eddig megvalósult beruházásokat és az ígéreteket egy részét illeti.



Sőt: idén októberben robbantották fel a pécsi bányászat egyik hányatott sorsú emlékét, a város határában álló szénosztályozót, ahová előbb nagyvonalúan kómaközpontot, majd milliárdos filmstúdiót, végül koncerttermet terveztek. A Pécsi Magasház pedig, amelyet a maga 84 méterével országunk legmagasabb épületei között tartanak számon, már bekerült a Guiness-rekordok könyvébe is – mint Közép-Európa legmagasabb lakatlanul álló épülete. Jelenleg egy osztrák cég visszalépése után spanyol befektetők fogják 100 emeletesre bővíteni, amennyiben.

Tehát félreértés ne essék: a magam részéről nem vágyom a Burj Dubai felhőket karcoló magaslataiba, és pálmaszigetet sem akarnék létesíteni a Dunán. Én szolid magyar turistaként bizonyosan eltévednék a 87 lift között. 65 km/h-s száguldásuktól hányingerem, odafent pedig egyenesen tériszonyom lenne, ha túltettem magam a terrorveszély, az odalátogató tömegek és a sárga irigység okozta frusztrációimon.

Én maximum a pécsi kilátótoronyból nézek szerteszét, ameddig így a 72 méter magasan lévő eszpresszó üvegablakából, alig 600 méterrel a tengerszint felett ellátni. Feltéve, ha nem építenek elé mégis valamilyen radart az alacsony részvétel miatt elmaradt népszavazás hiányában.

De ez már egy másik bábeli zűrzavar története.