Dávid és Góliát harcánál szebbet és egyben hatékonyabb píárt rég találtak ki az Oscar-díjátadóra, ahol Kathryn Bigelow iraki háborús filmje, A bombák földjén mérkőzik meg a hatalmas költségvetésű Avatarral, amit a rendezőnő volt férje rendezett. A gyengébbik félnek viszont nemcsak az egyenlőtlen küzdelem miatt lesz érdemes szurkolni.
Azt a Youtube-ról eddig is tudtuk, hogy a playstationön nevelkedett amerikai katonák metálszámot dalolva indulnak lőni a sivatagba, és úgy küldik a Humveekkal Bagdad utcáin, hogy letolják az útról az előttük lötyögő iraki autókat. A modern hadviselés egyik rossz vicce pedig az, hogy hiába a sok műhold, mobiltelefon, a GPS meg a GPRS, sokszor így se tudni, ki lő, honnan, és kire. Amikor például Ben Andreson, a BBC tudósítója kísérte a brit-afgán katonákat hónapokig, olyan helyzetbe is belefutott, amikor a tálibok helyett őket lőtte repülőkről a brit hadsereg.
A bombák földjén is hasonlóan egyedi valóságdarabkákból áll össze izgalmas akciófolyammá, ami szinte csak azért nem tűnik dokumentumfilmnek, mert minden katona vakítóan jóképű benne. Az izgő-mozgó kamerák úgy követik az eseményeket, mintha az operatőrök sem tudnák előre, hogy mi fog történni. A jemeni utca is tökéletes bagdadi díszlet, semmi fű, csak a por, szétlőtt autók és egy sínpár, amin nem jár villamos.
A rendezőnő, Kathryn Bigelow gyakorlott ebben, igazából csak át kellett ültetnie sivatagi éghajlatra a Strange Days című scifije apokaliptikus utcaképeit.
A legautentikusabb viszont a forgatókönyvíró, Mark Boal, aki előtte egy bombaosztaggal járta Irakot, mint háborús tudósító. Nem ez az első film, ami az ő riportja alapján készült, egy 2004-es cikke adta az ötletet Paul Haggisnek az Elah völgyében-hez, ami szintén érdekes oldalról mutatja be az iraki háborút.
Az iraki helyzet összetett lehetetlenségét már egymagában A bombák földjén első jelenete is gyönyörűen felvázolja, akár rövidfilmnek is elmenne. Az amerikai bombaosztag egy kihalt bagdadi utca közepén áll neki hatástalanítani egy házi készítésű robbanószerkezetet. Közben minden arra járó helybéli gyanús, az útszéli dvd-árus és a kecskével kószáló öregasszony kezéből is előkerülhet a szerkezet, ami a bombát indítja. Igaz, kommunikálni nem tudnak velük, legfeljebb hangerővel. Egy ártatlan civil csak annyit érzékel az akcióból, hogy idegen nyelven üvöltöző férfiak fognak rá fegyvert, és lökdösik félre. Mire profin megoldják a helyzetet, tíz megalázott irakit állítanak át a felkelők oldalára.
A bombaosztag tagjainak még 38 napot kell lehúzniuk élve a film végéig, és ahogy pörög a visszaszámlálás, az ismétlődő bevetések állandó kérdése az, hogy melyik tizedmásodpercben repül levegőbe valamelyikük. A szüntelen bombaketyegéssel járó folyamatos feszültség mellett az igazi csemegék az apró részletekben rejlenek, mint amikor egy háromlábú macska szalad át az úton, vagy amikor a katonák remegő kézzel próbálják kibontani a szívószálas üdítőt az ütközet után egy kőhalomhoz simulva.
Az amerikai hadigépezet sem szájbarágósan, hanem hétköznapi párbeszédekben elejtett mondatokban kapja meg a neki járó kritikát. Ezektől olyan a film, mint egy háborús övezetben forgatott tévés reality, amiben a bombaosztag tagjai lennének a villalakók. A köztük érlelődő konfliktusokra egy kiszavazóshowt is lehetne alapozni, csak itt a sorsokról nem rajongói sms-ek döntenek.
A film ott kezd ereszteni kicsit, amikor eljönne a jellemfejlődés ideje, de inkább csak az unalomig ismert közhelyekhez közelítünk: a főszerepet játszó Jeremy Renner vakmerő katonájáról kiderül, hogy neki is vannak gyengéd érzelmei, míg a beszari katona megedződik, és ügyesen megsorozza a kecskepásztornak álcázott terroristákat. Miközben bemutatják, hogyan rossz ez a háború, magát az amerikai katonát kiemelik a sárból, és részlegesen hőssé avatják. De hozzá teszik, hogy hiába ér véget a küldetés, a tökéletes katonából normális ember és családapa soha nem lesz. Az adrenalin, amiből az átlagnak heti egy háborús filmnyi elég, őt szétkapta, és a rabjává tette.
