Almási Tamás Puskás Hungary című filmjét a múlt héten mutatták be Londonban. Akárcsak itthon, a film kint is hatalmas siker aratott.

Almási Tamás az Odeonban vár. Látszik, hogy tanár, óráját levéve maga mellé fekteti, aztán csak vár. Nincs mese, kérdezni kell.

- Kossuth-díj?

- Már elfelejtettem. Komolyan. Nagyon örültem neki, de nem foglalkozom vele, mert nyomasztana.

- Szerinted hol tart a mai magyar dokumentumfilm? Kivülről úgy tűnik, ha vannak is jó filmek, egyszerűen nem jutnak el a nézőkhöz.

- Jól látod. Úgy gondolom, hogy ’90 óta alapvetően megváltozott a helyzet. Az előző rendszerben önmagában hőstett volt valami fontosat kimondani és a filmek megformálására kevesebb hangsúly jutott.
Ezzel nem azt mondom, hogy azok a filmek értéktelenek voltak, csak a kimondáson volt a hangsúly. Rendszerváltás óta már majdnem mindent ki lehet mondani, emiatt nyilván előtérbe került a megformálás minősége. Az utóbbi években látszik, hogy magukra találtak a rendezők és sokan közülünk kifejezetten értékes, újszerű feldolgozású filmeket készítenek – évente akár 3-4 ilyen film is akad, de nem látod őket a mozikban.

A baj, hogy nem csak magyar dokumentumfilmeket nem látsz, hanem magyar játékfilmeket sem, egyszerűen azért, mert nincsenek mozik. 1990 után folyamatosan sorvadt el a mozihálózat. Budapesten fennmaradt még úgy-ahogy az artmozi-hálózat, de vidéken gyakorlatilag megszűnt, a nagyobb városokban is csak a plázamozik vannak.

 -Mit gondolsz arról, hogyha a néző nem jön, akkor a filmes menjen el a nézőhöz - például az interneten keresztül?

Azt gondolom, hogy a kép és a hang a közlés nyelve, a dokumentumfilm is ezen alapszik. Az átvitel műszaki korlátai általában nem teremtik meg a film minőségi továbbítását, nem beszélve a fogadó technikai, anyagi korlátairól. Ez olyan, mintha Rembrandtot, vagy Csontváryt lebutított színvilágú, összezsugorított méretben akarnád élvezni. Én ragaszkodnék a minőséghez, és a net ezt még nem tudja. De kínálkozik más forgalmazási lehetőség is.

-Mire gondolsz?

Az utóbbi időben gyakran jártam vidéken, kisebb településeken is. Működő mozit ugyan nem láttam, de teleházakat, faluházakat igen. Ott, vagy más közösségi helyeken lehetne vetíteni. Persze telepíteni kellene modern digitális technikát és ez ma már nem drága. Filmet nézni igazán csoportban élmény. Az élmények feldolgozásához is kellenek társak.

-Miben látod a magyar dokumentumfilm túlélését?

A televíziónak alapvető szerepet kellene vállalnia a népszerűsítésben. Finnországban, más országokban is vetítenek dokumentumfilmeket főműsoridőben és rendszeresen. Minden héten, minden alkalommal ugyanakkor. A médiatörvényben rá kellene szorítani a tévétársaságokat a magyar filmek sugárzására, illetve bevételeik bizonyos százalékának befizetésére a nemzeti kultúra támogatására. Ez részben most is így kellene történjen, de a csatornák ügyes trükkökkel kikerülik kötelezettségeiket. Ugyanakkor a filmkészítők oldalán is sok változtatásra van szükség.

Dokumentumfilmes szervezetek javasolták az MMK új kuratóriumának, hogy legyen külön keret az elsőfilmeseknek, legyen nagyobb keret kutatásra, előkészítésre, és legyenek kiemelt projektek. Azaz legyen esély arra, hogy itt is készüljön Oscar-díjas film. Mert hiába zseniális egy magyar dokumentumfilm, ha annak a hordozója nem film, akkor már nem nevezhető be Oscarra. Vagy ha gyenge a technikai minősége, akkor nem veszik be mozikba, függetlenül a művészi értékétől.

-Itt vannak Michael Moore filmjei. Hatásvadászok, de tömegeket mozgatott meg Tudja, hogy hogy kell adagolni a dolgokat...

Én azt gondolom, hogy Moore rendkívül tehetséges ember. Kár, hogy filmjei inkább propaganda filmek, mintsem dokumentumfilmek. Elfogult nézetrendszert közvetít, mindezt nagyon tehetségesen. Bátran, felszabadultan használja a komplett filmes eszköztárat. Sok mindent lehet tőle tanulni, leginkább a marketingjét.

De vannak kiemelkedő európai dokumentumfilmesek, például Kevin McDonald, akinek a Touching the Void című filmje ugyan nem 150 millió dollárt hozott, mint Michael Moore-é, csak 11 milliót, de megrázó, hiteles alkotás.  Az biztos és az említett filmben is tetten érhető, hogy a mai dokumentumfilm formájában és feldolgozásmódjában közelít a játékfilmhez. A játékfilm pedig a dokumentumfilmből él.

- Szerinted melyik nehezebb műfaj, a játékfilm vagy a dokumentumfilm?

Szerintem dokumentumfilmet készíteni sokkal nehezebb. Játékfilmnél kitalálsz egy történetet, a másik esetben pedig találsz egy történetet. Ha találsz egy történetet (ez a dokumentumfilm) akkor az adott keretek között kell a lehető legjobb formát megkeresed és ez igen munkás dolog.

A játékfilmnél, hacsak nem teljesen improvizatív az egész, akkor maga a forgatás és az utómunka kis túlzással tulajdonképpen egy technológiai folyamat, amikor legyártod az előre megálmodott filmet. A dokumentumfilmnél nehéz előre tervezni, ezért sok esetben a vágóasztalon, az utómunkálatok során születik meg a film.

A játékfilm esetében, szervezési és pénzügyi okokból fix gyártási menetrended van. Időre diszponált színészek, kiválasztott helyszínek, stb. Jól-rosszul de le kell forgatnod az aznapra eső részt. Ha leforgattad, akkor utána a vágószobába a forgatókönyvnek megfelelően sorrendbe teszed, és ha változtatsz is rajta, nem nagyon tudsz más filmet csinálni, mint amire készültél. Dokumentumfilm készítés néha olyan, mint egy halászat, elindulsz halat fogni, de nem tudod, mi akad fenn. Az is kérdés mit csinálsz a halból: halászlét vagy rántott pontyot.

- Mennyire kell egy dokumentumfilm rendezőnek azonosulnia vagy objektívnek maradnia szereplőivel szemben? Általában nehéz emberi sorsok jelennek meg, nem csak társadalmi kérdések. Biztos volt olyan szereplő, akivel szimpatizáltál, vagy nagyon megérintett, és olyan is aki ellenszenves volt. Hogy érzed, hol a határ? Vagy mint egy sebész, lezárod magad és azt mondod, most csak arra koncentrálok, hogy belevágom a kést és megműtöm és nem gondolkodom rajta, hogy itt egy ember van, akinek a hasába turkálok...

-A határt mindig te, a film készítője szabod meg. A te erkölcsi érzékeden és te megítéléseden múlnak a dolgok. Ezt a felelősséget ne lehet áthárítani. Egyébként nyílván akad szimpatikus és kevéssé szerethető szereplő a forgatás során. Akkor, ott - ritka kivételtől eltekintve - nem mutathatom ki érzelmeimet, mert nem a rendezőnek kell elképedni, felháborodni, hanem majd a nézőnek.

Egyébként a dokumentumfilm olyan, mint egy játékfilm, csak valós helyzetekről, valós emberekről szól. Én szabom meg és alakítom ki a történet keretét és formáját, szubjektív hogy mit hagyok ki a felvett anyagból, mit erősítek fel, azaz, hogy mi és hogy történik a filmben. Ezért óriási a dokumentumfilm rendezőjének az erkölcsi felellősége.

-Mennyire befolyásolták a filmjeid a szereplők életét?

A kamera jelenléte mindig hatással van a történésre, és a szereplők életére. Arra is vigyázni kell, hogy jelenlétünkkel lényegi módon ne befolyásoljuk a történetet. Az a típusú film, amit általában magam is készítek, az bizalmi jellegű. Együttes tevékenységre épül, ahol legalább akkora szerepe van a szereplőimnek, mint nekem. Ezért rögtön az elején meg szoktam mondani, hogy mi a hozadéka annak, ha bekerülnek a filmbe és milyen a veszélyekkel járhat rájuk nézve.