„Dáv men plász ker mikromojszcsörrel" – tévéreklám szövege.
Először is tisztázzuk az előző heti feladványunkat. Click the camera amellett, hogy csuda jó fej lány, valójában egy fényképezőgép, ami a Dora és a Diego című rajzfilmekben énekel minden hétvégén délelőtt a TV2-őn és a kettős beszéddel arra törekszik, hogy ne csak az állatok szeretetét, hanem a nyelvtanulás örömét is felvillantsa a korán kelő lurkóknak. A mesében néha olyat is mondanak a főhősök, hogy gyerünk, menjünk, kámon (come on). Nem csak leírva, de nézve és hallgatva is vicces, de a legviccesebb az, hogy a magyar médiában ez az egyetlen általam ismert kísérlet arra, hogy megvillantsák, az egyébként gyönyörű magyar nyelven kívül van még néhány a világban, ad abszurdum a magyart 15 millió honfitársunkon kívül egy árva lélek nem beszéli.
Ámde ez így túl általános, úgyhogy tovább szűkítjük a kört. Arra, hogy legális kábeltévé előfizetéssel miért nem lehet ma Magyarországon olyan csomagra előfizetni, amelyben az egyszál CNN mellett legalább még egy – na jó öt-hat - idegen nyelvű csatorna van. Meg arra is, hogy a külföldi adók műsorait mi a nyavalyának fordítják le magyarra. Ez a lángoktól ölelt kis ország szinte az egyetlen a nem native speaker földeken kívül, ahol mindent, mindig szinkronizálnak. Eurosport, National Geographic Channel, Animal Planet, Travel Channel, Disney Channel, Discovery Channel, stb. Meg a magyar adókon sugárzott filmeket, sorozatokat. Nem feliratozzák, hanem szépen lefordítják és amúgy kiváló színészekkel alámondatják. Így aztán idehaza nem is erőlködik szinte senki, hogy a magyar nyelven kívül legalább még egyet alapfokon elsajátítson.
Nem úgy, mint például a nálunk történelmileg jóval elmaradottabb skandináv országokban. Az erőlködés amúgy arra mindenképpen jó lenne, hogy némi rálátást adjon arra, hogy hogyan csinálnak tőlünk le-fel-jobbra vagy balra, szóval a határainkon túl mondjuk tévét, médiát, de akár politikát, gazdaságot, egyebeket. Pedig ha nálunk sem szinkronizálnának annyit, a tévé népnevelő hatása ezen a fronton is gyorsan megtenné a hatását. Vagy elkapcsolnának.
Még mindig nem értünk azonban a lényeghez. Mert a fent említetteket is el tudnám fogadni, ha legalább magyarul beszélnének, mondjuk ez esetben elemzésünk tárgyában, meg alanyában és állítmányában: a tévében. De ott meg, ha a híreket nézem, ilyeneket hallok, hogy „a 2011-es hiánycél elérhetőségével kapcsolatos információk még nem megismerhetőek”, vagy olyat, hogy „a mai kérdéskör a kultúrához kapcsolódik. Mennyire becsüljük értékeinket? Igen-Nem”. Ha a reklámokra hagyatkozom, akkor azt tanulom, hogy egyedi kastélyélmény itt, megrendezésre kerülő konferencia ott, és persze a csúcs a „dáv men plász ker mikromojszcsörrel”. Ha a sorozat promókba kapok bele, akkor meg efféle gonoszul odavetett mondatokat hallok: „vegye olybá, hogy a tagnak feladták az utolsó kenetet”.
Szóval a hirtelen levonható tanulságnak a magyar médiapiacra redukált kvintesszenciájának ez tűnik: külföldiül ne beszéljenek, mert azt nem értjük, magyarul meg tök mindegy, hogy mit mondanak, mert megesszük. Reprezentatív felmérés ugyan nem áll rendelkezésemre, így csak a megérzéseimre hagyatkozom, amikor azt mondom, hogy talán ha látnánk produkciókat külföldiül, az arra inspirálna sokakat, hogy írjanak, olvassanak, beszéljenek jól magyarul is. Mivel jelenleg a magyar és bármelyik állam polgárai a legtöbb vizuális és nyelvi hatást a televíziókészülékektől szerzik be, mindez akár forradalmi áttörést is hozhatna a kommunikációs képességeinkben és elvárásainkban. Mert ugyan a tájékozottság mindenkinek jár, de ha értelmetlenül tájékoztatunk, szórakoztatunk, akkor ne legyünk meglepve és kétségbeesve azon, hogy hejben szinte senki, szinte semmi után nem érdeklődik.
