„Tükörbe néz és a képét lesi, ahogy átalakulnak a vonásai,
Mikor a hajnali metrón tökegyedül,
Önmagával szemben ül és érzi, a vesztét valaki figyeli a túloldalról beszélnek neki.
De nem hall semmit ő már csak ilyen,
Csak a dob meg a basszus zakatol a füleiben.”

Megnyerte a versenyt, megnyerte a szavazatokat, a zsűrit és a nézettséget. 2010 X-arca Vastag Csaba, a Kultúrpart olvasók egyik kedvence az X-Faktor lett. A kulisszák mögé a Cool-on néztünk be, a pletykákat a Reflektor tv-ben láttuk-hallottuk, vagy a Blikkben olvastuk el, Nagy Feró már-már kínos öleléshullámát és az X-maraton befutóját pedig az RTL-en izgultuk végig. Megkaptuk, vittük, jöhet a Csillag születik, amire valószínűleg én is jelentkezem, sokan rajtam kívül úgysem maradtak, akik még egy ilyen műsorba se jelentkeztek.

„Magába beszél és kutyahúst kajál, ha pénzt kap a kezébe, telefonál.
Valami mindig kell, mikor a szerelem leteszi a seggét,
A földre ülteti, és úgy vágja taccsra, ahogy senki nem teszi és látja is ő csak észre nem veszi,
Hogy ennyit tud, csak ő tudja milyen.
Mikor a dob meg a basszus zakatol a füleiben.”

Féltékeny, esetleg csak az ingyen italkuponokra hajt, Kállay-Saunders András, vagy a kállai kettős, itthon vagy otthon, melltartó vagy nem melltartó. Ezek itt a kérdések, amelyekre a válasz: legenda csak egy van. Ez pedig 2010-ben nem más, mint Tolvai Renáta. Leénekelte a konkurenciát, levette Friderikuszt, Eszenyit, Mestert és Klaudiát a lábáról és hozta a kötelezőt a Megasztárnak. Szerettétek, még ha a csúnya buktát, nézőbarát gesztusnak csomagolta is be a TV2, amikor a nézettségi nagyon görbe kiegyenesítése érdekében a tehetségkutatót szombatról péntekre tette át a Róna utcai board.

„Megerőszakol, ha nem vigyázol, ha háttal állsz neki
És úgy tartja kedve, akkor ugrik
És addig mozog,
Míg el nem indul újra az hogy umm-pá és a csávó kever,
Lenyugtatja majd a funksoulbrothercheckitoutnow
Ó igen
Csak a dob meg a basszus zakatol a füleiben.”

Szóval a zene, a zene, a zene, csak a zene kell. Vagyis kellett nektek. X-Faktor, Megasztár, Dob+Basszus a top5-ben a kulturpart.hu szavazóinak listáján. Nem reprezentatív felmérésünk szerint 2010-ben a tehetségkutatók és a funksoulbrother mellett még a kizárólag XX. századi történeteket felelevenítő XXI. század az RTL-en és az impro-színház mestereiből verbuválódott Beugró társulata, meg a Rózsa-Flores Eduardo kedvéért Evo Morales, bolíviai elnök La Paz-i sajtótájékoztatójára is belógó On the Spot stábja nyújtott értékelhetőt.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szavazásból némi ellentmondás is kiderült számomra, már ami a tudatalatti tévézést illeti. Volt ugyanis olyan, akinek a Házon Kívül és a XXI. század mellett a Frizbi is belefért a top5-be. Hajdú Péterről itt és most csak annyit, hogy szerintem ő az a különleges X-men, aki egyetlen szavával, nyilatkozatával, műsortervével kioltja még az alagút végén nagyon halványan pislákoló médiafényt is.

Végül, de nem utolsósorban: sokak szerint a médiatörvény volt az idei év legnagyobb műsorszáma, aminek az első adása ráadásul még csak most indult. Az NMHH villában is legenda születik, amiről napi összefoglalók ugyan nem lesznek, viszont 2014-ig biztosan eltart majd.

Köszönjük a szavazatokat, de még nincs vége. Jövő hét végéig várjuk a voksokat a legrosszabb műsor kategóriában. Az már most látszik, hogy ez jobban megmozgatta a fantáziátokat. Odin láncára esküszünk, hogy az EZO TV-t nem hagyjuk a legutolsó helyen, úgyhogy írjatok, eredményhirdetés január 1-jén. Addig is: nagyon kellemes ünnepeket!

Utoljára futok neki idén, a következő két alkalom a tiétek. Vagyis eddig szabadon garázdálkodtam a tévékínálatból, most garázdálkodjatok ti. Írjátok meg, itt alul, hozzászolásként, hogy a véleményetek szerint mi volt 2010. öt legjobb és öt legrosszabb műsora a hazai csatornákon.

Nincs megkötés, lehet tematikus, országos, közszolgálati vagy kereskedelmi csatorna, hír-, zenés, sport-, kulturális vagy szórakoztató műsor, bármi. December 25-ére összesítjük a legjobbakat, január 1-jére a legrosszabbakat. A végeredményből pedig leszűrjük a tanulságot, hogy mi is a kultúrpartra szorult elit ragadozók kedvenc médiatápláléka. Mindenek előtt azonban íme az utolsó javaslatom a top5-be, szerintem hamar kitaláljátok, hogy melyikbe:

Ikrek, testvérek, anya és lánya jelentkezését várjuk! Ha nem tetszik, amit a tükörben látsz, írj, a Viasat3 csapata készen áll, hogyha készen állsz, hogy megváltoztasson. Mindez egy újabb átalakító show promója a sokadik kereskedelmi csatornán. Ami nem is annyira sokadik, a köztévét például rendszerint megveri a nézettségben a sorozataival, filmjeivel. Egy másik súlycsoportban játszik, nem RTL vagy TV2, de azért nem is pehelysúly. Szóval kajálják az átalakító show-kat, legalábbis, ha nem kajálnák, nem találták volna ki az újabb bőrt, amit lehúzzanak róla, ezúttal párban. És nemcsak nálunk kajálják. Ha körbekapcsolok a T-Home, UPC kínálatán, kettő, nem itthon gyártott ilyen produkcióra biztosan ráakadok még valahol. Meg kukkoló show is akad még néhány a való világon innen és túl, és persze celebtáncos, éppen például az etalonnak tartott BBC-n, meg tehetségkutatós, szappanoperás, nosztalgiázós, talk show-s, 40 milliós játszmás és a többi. Egyszóval szórakoztató műsor.

Miközben szinte a világ minden táján megy a kultúrharc, szűk elitcsapatok próbálják kódexekkel, törvényekkel, éjszakai beszélő fejekkel, de leginkább is kétségbeesett igyekezettel rábírni a népet a művelődésre, a kiegyensúlyozott tájékozódásra, a felelős, tudatos létezésre. Igen diplomatikusan egyenleget vonva: igen kevés sikerrel teszik ezt. Hogy aztán ezek az elitcsapat-tagok másnap a fejüket fogva elemezzék a hard news híreket, politikai elszólásokat, arcátlannak, elképesztőnek tartott kormánypárti és ellenzéki sound bite-okat. Az istenadta nép viszont az istennek sem akar művelődni, kiegyensúlyozottan tájékozódni, felelősen, tudatosan létezni. 1,7 millióan Barátok közt akarnak lenni, 1,4 millióan Jóban-rosszban, 1,8 millióan agyonalázott Karda Beát vagy Kiszel Tündét akarnak nézni, 2 millióan pedig Fábryt, X-Faktort vagy Bud Spencert 47-edszerre. Mindezt lehetőleg hitelre vett síkképernyőn, mert a reklámban, meg a szomszédnak is olyan van.

Az RTL Klub Híradójának egyik legfőbb – vállalt, kimondott – szerkesztési elve mindig is az volt, hogy jöhet a hírérték, ami színes, szagos, látványos, csak politika ne legyen. Bulvárhíradó, ahogy mondani szokás, a közepén, szinte becsempészve egy-két hír a parlamenti döntésekről, párteseményekről, külvilágról. Mostanra odáig fajult a tudatos létezés, hogy az idei országgyűlési és az önkormányzati választásokról is csak Flash News-ban, két film közötti reklámbreak-ben számolt be az ország vezető kereskedelmi televíziója. És a TV2 ment, megy utána. Fülkeforradalom kontra Nászok ásza, 0:2, kettes. Fülkeforradalom kontra Cobra 11, 0:2, kettes. A nézettségi adatok tehát igencsak látványosan mutatják vagy ennek a fajta televíziózásnak a sikerét, vagy a másik fajta kudarcát.

Mindez természetesen nem menti fel a felelős médiagondolkodókat a próbálkozás alól. Csakhogy nálunk ez is máshogy van. Két hete nyújtotta be az új médiatörvény-tervezetét a parlamentnek egyéni indítványként három fideszes képviselő, a végszavazás december 20-án lesz. Azóta az újságokban, tévékben, rádiókban és az online térben is naponta jelennek meg elemzések, amelyek között csak elvétve akad olyan, ami higgadtan próbálja végigvenni a 170 oldalas jogszabály rendelkezéseit. Jobbról szinte agyonhallgatják, balról a sajtószabadság utolsó koporsószögeként tekintenek rá, sőt, a múlt héten volt olyan újság, ami tiltakozásként üres címlappal jelent meg. Szerintem viszont...

A rendszerváltás óta eltelt húsz évben néhány kivételtől eltekintve a magyar sajtó élvonala, a szűk elitcsapatunk egyszer sem volt képes pártatlanul reagálni a közélet és a politika történéseire. Balliberális médiamunkásokból lettek a jobbkonzervatív tábor leghűségesebb kiszolgálói, liberális értelmiségiekből lettek a posztszocialista kreatúra legmarkánsabb védelmezői. Csintalankodunk a HírTV-n, Kovács Pistit hátrahagyva Jam-elünk az ATV-n. A szegfűforradalom harcosai gyakorlatilag az indonéz cunamit is Orbán Viktor nyakába varrták, a narancsliget fegyverhordozói pedig még az ’56-os halálraítéltben is meglátták a Kádár-rendszer kegyeltjét. A sajtóra, demokráciára leselkedő veszélyeket szinte és kizárólag csak a másik oldal aknamunkájának tudták be, tudomást sem véve a saját szerepükről ugyanebben a játékban. A viszonyítás soha nem a tényekből, hanem majdnem mindig az ellenség vélt vagy valós elvetemültségéből indult ki.

Ja és még egy személyes adalék: „Az a baj az újságírókkal, hogy nem azt írják, amit a kormány mondani akar. Nem értik meg, félremagyarázzák, amit csinálunk." Nem szó szerint, de nagyjából, lényegében, tartalmilag erről beszélt az őt elkísérő újságíróknak az akkori miniszterelnök New York-ban, miután Washingtonban találkozott George W. Bush akkori amerikai elnökkel és vártuk a hazainduló gépet. Mondta ezt a közmédia megszállása, az elv-társai által még WC-papírnak sem használt, most sírba szálló médiatörvény ellenére. Mert ő úgy gondolta, hogy az újságírónak az a dolga, hogy értelmesen elmagyarázza a népnek azt, hogy miért jó az ő világmegváltó gondolata. Valószínűleg nem ő az egyetlen vezető magyar politikus, aki ezt így gondolta vagy gondolja. Pedig az újságírónak bizony nem ez a dolga. A legnagyobb baj viszont mégiscsak az, hogy amikor nálunk valaki ellenvéleményt fogalmazott vagy fogalmaz meg a mindenkori hatalommal szemben, akkor azt a legritkább esetben tette, teszi civil kurázsiból, sokkal inkább tette, teszi megbízásból.

Aki pedig a nálunk szerencsésebb és sajtószabadabb nyugati világot hozná fel példaként, annak ajánlom figyelmébe azt, ami a WikiLeaks szivárogtató portál körül történik. Megszereztek és kiadtak az amerikai diplomácia valódi működéséről szóló, talán nem végzetes, de nagyon kínos és bizalmas belső anyagokat, a hatást még senki sem tudja felmérni. A WikiLeaks-vezető fejére mindenesetre vérdíjat – nemzetközi elfogatóparancs - tűztek ki nemi erőszak és szexuális zaklatás gyanúja miatt Svédországban, és a háromnyelvű, nagyjából már 1517 óta felvilágosult Svájcban is befagyasztották a bankszámláit. Azóta Londonban le is tartóztatták. Nyilván nem azért, mert az amerikaiak ezt kérték nagyon nyomatékosan, ezt elképzelni sem tudom. Sokkal inkább a sajtószabadság védelmében.

Amíg mindez viszont így van, addig majdnem tökmindegy, hogy milyen médiatörvény szabályozza a magyar sajtó működését. A következő és az akármelyik sorsdöntő szavazás napján a legtöbben úgyis az alapján ikszelnek majd, hogy ki nyerte a Megasztárt, bal vagy jobb lábbal keltek-e fel, esetleg, hogy ki ígért tizennegyedik havi ingyen tévé-előfizetést, lehetőleg az HBO-ra is.

Ajtó be, kulcs a zárban, egy kattanás, még egy kattanás, rá a lánc, nehogy meglepjenek. Cipő le, nehogy nyomot hagyjunk, szinte lábujjhegyen végig a szűk előszobán, nehogy az alattunk vagy felettünk lakók ránk hozzák a yardot. Nagyszoba, vagy legalábbis annak hívjuk, szekrény - semmi. Fiókok - az összes, valahol meg kell lennie. Olyan nincs, hogy nem találjuk meg. Akkor végünk. Mostanra valószínűleg az őrök is észrevették, hogy leléptünk, riasztottak mindenkit, ha nincs meg, akkor nekünk lőttek. Szerencsére velünk van Aranykezű Johny, amit ő nem talál meg, azt tutira nem gyártották, forgatták még le. Akárhogy is lesz, végigcsináljuk, végignézzük. Nincs vaktöltény, nincs feltett kéz, no man left behind.

A küldetés kódja: VHS. Az akciócsoport fedőneve: Jackie Chan. A szupport team vezetői: Ropi és Vaníliás karika. Időpont: 1986. Helyszín: egy forrongó kelet-európai kommunista ország fővárosa.

Ajtó be, kulcs a zárban, egy kattanás, még egy kattanás, lánc nincs, kilenc pontos biztonsági acél van beleépítve, felesleges. Cipő le, táska, laptop le, egy pillantás a kisszobákra, mindenki alszik. Konyha, egy pohár könnyű vörös bor, át a nappaliba, távkapcsoló. 11 óra van, kezdődik a prime time utáni engedd el a hajam a digitális jövő 56 tér- és idősíkjában. A magányos végrehajtók korát éljük. Nincs már VHS, akciócsoport és nincs szupport team. Jackie Chan viszont két perc után megvan. Ugyanaz, mint 1986-ban, most a Hálózat tévén. Elképesztő ugró-pörgő technika, a motoros vadállatoknak esélyük nincs. Az én kezem is ökölbe szorul, ha nem lenne a vörösbor, segítenék neki, hiszen az IMF-ben – Impossible Mission Force – ezt gyakoroltuk hétről hétre 23 évvel ezelőtt.

Biztonsági kódsor: Machete doesn’t text, néző doesn’t count, programming doesn’t matter. Password: whatsoever. Időpont: 2010. Helyszín: egy forrongó kelet-európai furcsa ország fővárosa.

Rögzítsük a leszűrhető tanulságokat, egyértelműnek tűnő tényeket. A legfontosabb: éjszaka nem kell tévét nézni, éjszaka aludni kell. Ha viszont már, akkor. A Film+, Film +2, Hálózat Tv, Viasat 6, de sokszor az RTL, a TV2 vagy a Viasat3 is olyan filmeket ad le ebben az idősávban, amiket 20-30 éve láttunk először, de csak azért akkor, mert hozzánk néhány év késéssel érkeztek meg. Ennyi idő már egy jó vörösbornak sem biztos, hogy használ, hát még a celluloidnak. A technikai fejlődésnek, a fogyasztói passzivitásnak és a műsor szűkének köszönhetően mindenesetre az ifjú Jackie Chan és valószínűleg a kicsit idősebb Lorenzo Lamas és Kurt Russel vagy a halálos Anakonda tovább velünk maradnak majd, mint Zampano, Viridiana, a tizedes, meg a többiek.

Az igazi és többszörösen áttételes időutazás persze az, amikor éjfél után néhány perccel az M1-en a Ma Reggelt nézhetjük újra 06:38-as inzerttel, vagy a Hálózaton, Jackie Chan után a Nyitott Egyetem májusi adásából tanulhatunk így Mikulás tájékán. A csajban nagy FEM3 pedig halálosan komolyan promózza a 2003-as első Megasztár szériát, amiről akkor még csak sejteni lehetett, hogy legenda lesz, de ma már pontosan tudjuk, hogy 7 éve megnéztük és néhány éve újra megnézhettük, most viszont megint láthatjuk a TV2 szatellit bolygóján. A nyilván már jogdíj nélküli 1950-es években készült, stúdiós és már akkor sem Garry Cooper-es amerikai westernekről, a 100 százalékos aloe vera natúr juice-ról és a Cool-on vagy AXN-en soha nem szűnő újabb és újabb helyszínelőkről, soha véget nem érő napokat hajszoló Jack Bauerről nem beszélve.

A pozitivizmus jegyében azért egy üdítő és egy megromlott ellenpéldát is mondok. Előbb a romlandó: valószínűleg nem ismétlés az Animax föld-és univerzumpusztító rajzfilmhőseinek éjszakáról-éjszakára visszatérő, vicsorgó halálfeje, a Bleach. És egészen biztosan nem volt ismétlés az RTL-en szerdán éjszaka leadott magyar film, a Zuhanórepülés, amiben az exkrétakörös Nagy Zsolt bukott bele a drogokba és az orosz-ukrán maffiába. Miatta szerintem hajnali háromnegyed kettőig is érdemes tévét nézni, amit ő nem tud hitelesen eljátszani, azt nem is lehet.

Tudjuk, a 24 órás adáskényszer és a megmaradt reklámidő értékesítés nagyúr. A legnagyobb úr viszont én vagyok, amikor megnyomom a távkapcsolón a piros – off - gombot.

Nagy levegő, merülés.

Beterjesztették a hét elején és várhatóan még az év vége előtt elfogadják az új médiatörvényt. Megválasztották a Magyar Televízió, a Magyar Távirati Iroda, a Magyar Rádió és a Duna Televízió új vezetőit. Korábban már felállt a médiahatóság, van médiatanács, lesz civil közszolgálati ellenőrző testület, 6-os karika, halk reklám és több kötelező magyar tartalom a kereskedelmi tévékben is. Korrektúra 2010 címmel médiakonferencián ismerkedtek a héten az új viszonyrendszerrel a média régi és új erős emberei Tihanyban.

Hogy Vasembert, vagyis Tony Starkot idézzem a Civil War című, eddig csak angolul megjelent képregényből - persze a helyzethez igazítva: nem kell Richter skála ahhoz, hogy lássuk, tektonikus mozgások indultak el a hazai médiapiacon. Ezzel kapcsolatban a részletek pontos ismerete nélkül én csak két dolgot szeretnék tisztázni.

Az egyik:

Ami közszolgálat címén zajlott az elmúlt évtizedben Magyarországon az jóindulattal bohózat, a dolgokat reálisan szemlélve tragédia volt. A Fagyos folyó lovasai című esztrádműsortól, vagy a Szomszédok sokadig ismétlésétől, a Híradóban felismerhetetlen háttér előtt elcsúszott hanggal és képpel bejelentkező egyszál brüsszeli tudósítón, vagy a Mélyvízre keresztelt és már az első nagytotálba belealvó szaktekintélyeket felvonultató kultúrmisszión át, a hosszú évekig egyeduralkodó Napkeltéig, ahol az egyik műsorvezető egy szürke vasárnap reggel azt bírta kérdezni az akkori kultuszminisztertől, hogy hogy csinálja ilyen jól.

Nem volt kiegyensúlyozott és pártatlan hírszolgáltatás, nem volt kulturális sokszínűség, nem volt színvonalas szórakoztatás, nem voltak példaként szolgáló történetek, nem voltak okosan tanító gyermek és ifjúsági műsorok. Tisztelet a nagyon kevés és trendszerint hamar kinyírt kivételnek. Ennek az eredménye: az MTV és a Duna Tv nézettsége ma együttesen sem nagyon ugorja meg a 10 – tíz százalékot. Ez egyedülállóan rossz arány Európában. Az MTI mellett feltűnt és nagyra nőtt a Független Hírügynökség, amellyel csak innovatív erők bevetésével lehet felvenni a versenyt. Az utóbbi években még a rádiós piacon sikerült közszolgálatilag a legtöbbet elérni, vagy legalábbis nem veszni hagyni, lásd a Kossuth hírpiaci jelenlétét és a Petőfi brandteremtését.

A közmédia csődközeli állapotban van.

A másik:

A csődbiztos felelőssége, hogy mindenki megkapja, ami neki jár. Ez esetben és elsősorban pedig mi nézők a pénzünkből finanszírozott állami intézményektől a tisztességesen megcsinált műsorokat, összeszedett információkat. Ehhez pedig két alapvető dolgot kell figyelembe venni. Akármilyen nehéz, meg kell érteni, hogy a közszolgálati médiumok nem a mindenkori kormány fegyverhordozói. Azon egyszerű oknál fogva, hogy akármilyen hosszú ideig van hatalmon egy politika erő, a demokrácia velejárója, hogy egyszer nem lesz. Addig tehát övé lehet a közmédia minden nyilvánossága, utána viszont semmi sem marad. Ezzel ellentétben, ha neki kellemetlen ügyekről pártatlanul tájékozódhatnak a választópolgáraik, akkor arra is van garancia, hogy amikor ellenzékben lesznek, ugyanúgy kijár majd nekik a reflektorfény és így a visszatérés esélye. Ennek a másik oldala, hogy a néző nem hülye. Ha rossz vagy egyoldalú műsort kap, akkor el fog kapcsolni, vagyis az üzenet nem jut el oda, ahova el kellene juttatni. Ha viszont megnézi a műsort, amiben ne adjisten még kritika is van, meg kontextus, akkor gondolkodik és a politikusoktól sokat hallott felelős döntést hozhatja meg, amikor erre lehetősége van. És így megcáfolhatjuk Metternich gróf 160 évvel ezelőtti felelőtlen kijelentését, amely szerint Európa Bécsben ér véget. (És nem arra gondolt, hogy kelet felől.)

A pártatlanság mellett pedig lépést kell tartani a világgal, a nézői igényekkel, innovatívnak, kreatívnak, szorgalmasnak kell lenni. Csak egy - sokat skandált, pajzsra emelt és zászlóra tűzött - példa: senki ne mondja nekem, hogy a határon túli magyarokról csak Babes-Bolyai Egyetemes vagy Bugár Béla szinkronos Duna tévés Híradó kétpercben, vagy virágcsokros Kívánságkosárban lehet beszámolni, esetleg a velük való kapcsolat fontosságát kifejezni. Nem. Lehet például sokat research-ölni (kutatni), nagyon érdekes human touch – hétköznapi, emberi - sztorikat felderíteni és azt jó operatőrrel, értelmes riporterrel leforgatni, és esetleg azt határon inneni hasonló történetekkel kevert műsorban leadni, ezzel is mintegy jelezve, hogy – ha nem is országilag, de lelkileg, vagy akárhogy – ide tartoznak. Ahelyett, hogy a marosvásárhelyi esperes-helyettes fél órát az összetartozásról áradozik egy furcsa háromlábú széken. Meg tényleg lehet tudósítókat küldeni a világ minden tájára, hogy kitágítsák a magyar néző spektrumát és utalva arra a nem elhanyagolható tényre, hogy globális világban élünk, ahol egy floridai jelzálogkölcsön miatt is megemelkedhet fél évvel később a kecskeméti kocsi törlesztés ára akár a duplájára.

A csontvázakat egy bonyolult mozdulattal ki kell dobni, lehetőleg a helyükre tömött sorban érkező zombik fejére, az új közszolgálati produkciókat pedig hús-vér szereplőkkel, tartalommal és ötletekkel el kell kezdeni gyártani. Ha így lesz, kerek még nem, de kerekedő lehet az új médiavilág. Ha nem így lesz, akkor kockafejű marad, a reaching – a legalább egy percre az adott csatornára kapcsolók aránya - pedig maximum hibahatáron belül mozog tovább. Ott viszont lehet majd tündökölni, csak felesleges.

- Maurice, a balett táncosnak 24-es a cukra!

- Kérlek Bruno, azért küzdök kétségbeesetten, mert szeretlek.

- Nem megyek haza csak azért, mert megszánlak.

- Nem szeretném velős pirítósként végezni.

- Íme egy gyomor, ami nagyon szenved.

- Elvileg nem lakik itt senki, mégis legalább hét ujjlenyomatot találtam a wc- tartály hátsó falán. Mindegyik a napokban kerülhetett oda.

- Milyen verseny zajlik a Macsekban?

- Itt lenne az ideje a választási ígéretek teljesítésének, de az Orbán-kormány gyorsan felejt.

- Mondja ezt képviselőtársam, aki vastagon benne volt abban, hogy az ország ide jutott.

- Nézzük a legfontosabbakat mégegyszer , röviden: Fresh Andi és Majka folyton élcelődtek, de a komolyabb bókokat Dundika kapta.

- Féltékeny vagy?

- Mindenre elszánt.

- A reklám után folytatódik a vészhelyzet.

- Most mindenkit ajándék Quick-i nyuszis doboz vár, aki részt vesz az akcióban.

- Gyúrtunk egy hógolyót és bedobtuk a pokolba.

Magyarországon az első zárt láncú televíziós közvetítés a Gellért szállóban volt 1936-ban. A televíziós adások 1953-ban indultak, állandó műsor 1957-től volt. Az első készülékeket az Orion gyárban készítették, erre az akkori Minisztertanács adott megbízást, a sorozatgyártás 1955-ben indult, az első tévéket 5000 forintért adták. 1989-ig a hétfő műsorszüneti nap volt, ezt csak különleges események írhatták felül. Az 1986-os nagy hó idején a világtól elzárt településeken a My Fair Lady-t nézhették Rex Harrisonnal és Audrey Hepburn-nel. A rendszerváltás után 1997-ig volt egyeduralkodó az MTV, akkor viszont berobbantak a kereskedelmi tévék. A 2000-es évek közepére 10 tévénézőből 8 a TV2 vagy az RTL Klub adását nézte Magyarországon. Leginkább LCD-n vagy plazmán ma, egy átlagos előfizetéssel 50-60 csatornát foghatunk be, ezek jelentős része azonban a nagy kereskedelmi tévék „leánya”. Osztódik a figyelem, ráadásul videotéka helyett már videótár is van, amihez kimozdulni sem kell otthonról. Egy átlagos magyar felnőtt – én is, ti is – napi 4 és fél órát tölt a bekapcsolt tévékészülék előtt. Onnan informálódunk, abból szórakozunk, kulturálódunk, szocializálódunk. A médiában értékesített reklámok 70-80 százaléka is oda megy, aminek egyébként ma már szinte semmi értelme nincs. A tévés létezésből ugyanis a megengedett sebességnél jóval gyorsabban száguldunk a netes létezés felé. A fenti párbeszéd a távirányító hatása alá került tetszőleges este médiavalósága. November 21-én van a Televíziózás Világnapja.

Éljen a magyar szabadság, főműsoridőben ne érjetek haza!

„Ház eladó, érdeklődni hejben” – kiragasztott papír egy érdi ház kerítésén.

„Dáv men plász ker mikromojszcsörrel" – tévéreklám szövege.

Először is tisztázzuk az előző heti feladványunkat. Click the camera amellett, hogy csuda jó fej lány, valójában egy fényképezőgép, ami a Dora és a Diego című rajzfilmekben énekel minden hétvégén délelőtt a TV2-őn és a kettős beszéddel arra törekszik, hogy ne csak az állatok szeretetét, hanem a nyelvtanulás örömét is felvillantsa a korán kelő lurkóknak. A mesében néha olyat is mondanak a főhősök, hogy gyerünk, menjünk, kámon (come on). Nem csak leírva, de nézve és hallgatva is vicces, de a legviccesebb az, hogy a magyar médiában ez az egyetlen általam ismert kísérlet arra, hogy megvillantsák, az egyébként gyönyörű magyar nyelven kívül van még néhány a világban, ad abszurdum a magyart 15 millió honfitársunkon kívül egy árva lélek nem beszéli.

Ámde ez így túl általános, úgyhogy tovább szűkítjük a kört. Arra, hogy legális kábeltévé előfizetéssel miért nem lehet ma Magyarországon olyan csomagra előfizetni, amelyben az egyszál CNN mellett legalább még egy – na jó öt-hat - idegen nyelvű csatorna van. Meg arra is, hogy a külföldi adók műsorait mi a nyavalyának fordítják le magyarra. Ez a lángoktól ölelt kis ország szinte az egyetlen a nem native speaker földeken kívül, ahol mindent, mindig szinkronizálnak. Eurosport, National Geographic Channel, Animal Planet, Travel Channel, Disney Channel, Discovery Channel, stb. Meg a magyar adókon sugárzott filmeket, sorozatokat. Nem feliratozzák, hanem szépen lefordítják és amúgy kiváló színészekkel alámondatják. Így aztán idehaza nem is erőlködik szinte senki, hogy a magyar nyelven kívül legalább még egyet alapfokon elsajátítson.

Nem úgy, mint például a nálunk történelmileg jóval elmaradottabb skandináv országokban. Az erőlködés amúgy arra mindenképpen jó lenne, hogy némi rálátást adjon arra, hogy hogyan csinálnak tőlünk le-fel-jobbra vagy balra, szóval a határainkon túl mondjuk tévét, médiát, de akár politikát, gazdaságot, egyebeket. Pedig ha nálunk sem szinkronizálnának annyit, a tévé népnevelő hatása ezen a fronton is gyorsan megtenné a hatását. Vagy elkapcsolnának.
Még mindig nem értünk azonban a lényeghez. Mert a fent említetteket is el tudnám fogadni, ha legalább magyarul beszélnének, mondjuk ez esetben elemzésünk tárgyában, meg alanyában és állítmányában: a tévében. De ott meg, ha a híreket nézem, ilyeneket hallok, hogy „a 2011-es hiánycél elérhetőségével kapcsolatos információk még nem megismerhetőek”, vagy olyat, hogy „a mai kérdéskör a kultúrához kapcsolódik. Mennyire becsüljük értékeinket? Igen-Nem”. Ha a reklámokra hagyatkozom, akkor azt tanulom, hogy egyedi kastélyélmény itt, megrendezésre kerülő konferencia ott, és persze a csúcs a „dáv men plász ker mikromojszcsörrel”. Ha a sorozat promókba kapok bele, akkor meg efféle gonoszul odavetett mondatokat hallok: „vegye olybá, hogy a tagnak feladták az utolsó kenetet”.

Szóval a hirtelen levonható tanulságnak a magyar médiapiacra redukált kvintesszenciájának ez tűnik: külföldiül ne beszéljenek, mert azt nem értjük, magyarul meg tök mindegy, hogy mit mondanak, mert megesszük. Reprezentatív felmérés ugyan nem áll rendelkezésemre, így csak a megérzéseimre hagyatkozom, amikor azt mondom, hogy talán ha látnánk produkciókat külföldiül, az arra inspirálna sokakat, hogy írjanak, olvassanak, beszéljenek jól magyarul is. Mivel jelenleg a magyar és bármelyik állam polgárai a legtöbb vizuális és nyelvi hatást a televíziókészülékektől szerzik be, mindez akár forradalmi áttörést is hozhatna a kommunikációs képességeinkben és elvárásainkban. Mert ugyan a tájékozottság mindenkinek jár, de ha értelmetlenül tájékoztatunk, szórakoztatunk, akkor ne legyünk meglepve és kétségbeesve azon, hogy hejben szinte senki, szinte semmi után nem érdeklődik.

Nem és nem. Nem engedek a kísértésnek és nem tekintem át ideológiai szempontból az MTV őszi műsorkínálatát. Nem tettem az előző rendszerben, mert akkor még nem ettem a médiakritikusok könnyű és felelősség nélküli kenyerét, így nem teszem most sem. Az árokásás nem nekem való, piszkos lesz tőle a kezem, ami nem összeegyeztethető az intellektuális gőggel. Ráadásul érzem a jelenlegi köztévés vezetés eltökéltségét, hogy valamit adjon a népnek. Kultúrát, műveltséget, világlátást. Érzem, látom, hallom a pénzből nem, csak néhány elnyűtt kamerából és a napi 3-4 forgatástól lehasznált, jobb sorsra érdemes riporterből gazdálkodó szerkesztők, főszerkesztők mindennapi elszánását, hogy ma, most, ezen a héten odateszik, amit lehet.

Azt is tudom, hogy mit jelent a feszítő szükség, hogy okosat, tanulságosat mondjunk, hogy befolyással, kulturális hatással legyünk embertársainkra, akik a globális és bulvárzajban a legtöbbször ezt észre sem veszik. Hogy mást ne mondjak, verseskötetem is jelent meg tavaly, éppen itt versblogoltam a kulturpart.hu hasábjain, és rezzenéstelen arccal olvastam a kommentelők nem mindig szupportáló bejegyzéseit, közöttük azokat, amelyekben egy a mostaninál nyugodtabb helyet, mondjuk egy ideggyógyintézetet javasoltak feszítő szükségem levezetésének helyszínéül. Ennél erősebb érv nem hiszem, hogy kell annak alátámasztására, hogy átérzem a kultúrmissziók fontosságát. A teljesen idejétmúlt, formailag már nem létező keretekbe szorított, tartalmilag pedig csak a saját magunk számára fontos, csak az általunk és szűk családunk által megértett és támogatott kultúrmissziók tökéletes értelmetlenségét.

A különbség talán csak annyi, hogy én a saját – vagyis a nagylelkű mecénás – pénzéből gazdálkodva követtem el szűkre szabott világmegváltásomat, ami ugye az MTV esetében egészen nem így van. Merthogy ők is az én, meg a mecénásom, meg a ti pénzetekből követik el ugyanezt. Persze tudom, mert olvastam az MTV tájékoztatását az őszi műsorrendről, hogy szerény költségvetésből gazdálkodnak. Ennek ellenére nagyon-nagyon kíváncsi vagyok például arra a számlára, egészen pontosan a végösszegére, amit az Aranymetszés című misszióvezető, mostanában a neten is drága pénzen reklámozott produkció címadói adtak le. Ezzel az erővel lehetett volna a Kultúrházat leváltó új műsor neve az is, hogy Iniciálé. Vagy Matyó hímzés. Vagy Papucs orrán pamutbojt. Azt pedig végképp nem értem, hogy a főcímben mire utal az a/b = a +b valami képlet. Talán arra, hogy itt a matematika is művészetté nemesül, ami nekem, aki azért mentem a jogra, hogy csak magyarból és töriből kelljen számot adnom a tudásomról, éppenséggel nem bíztató.

Ez persze a legkisebb baj. Nagyobb például az, hogy kinek szól. Ez az a kérdés, amit illene minden műsorkészítőnek feltennie még műsorkészítés előtt. Kicsiknek? Nagyoknak? Okosabbaknak? Butábbaknak? Városlakóknak? Vidéken élőknek? A kereskedelmi tévékben fel is teszik, meg is válaszolják az efféle profitábilis kérdéseket, aztán nyomják a celeb vagyok-vacsorázz velem-vetkőzz-öltözz-énekelj-üss koktélt. Az Aranymetszés viszont hezitál, mélyréteget keres és felszínt mutat, összekeveri a szezont az alommal, Miklósa Erikát köszönt terepen, természetfotóst ültet be a stúdióba, Móricz Zsigmond bugyraiba száll le, de a cuki kis hódokról sem feledkezik meg, megdönti a kamerát, hogy trendi legyen a kép, de a műsorvezetői kérdésekkel vissza is lök a tök derékszögű valóságba.

Tulajdonképpen összeszedtek mindent a legutóbbi adásban, ami Amerikában működik, volt szerelmi bájital, szőke nő, kisállat és jó fej kommandós, mégsem lett happy end, nem sokat tudtunk meg országunk kulturális sokszínűségéről. Illetve a műsor kétharmadáig biztos nem tudtunk meg sokat, utána lehet, de akkor már kikapcsoltam a tévét, mert eluntam. A tematikára egyébként rímel a díszlet is, hoztak egy pár dolgot a Híradó viszonylag modern stúdiójából, egy két dobozt a Záróra sarkából és az egészet egy olyan régen volt, Astoria, meg Kálvin aluljárós Bahia fílinges, összefirkált óriási lyukas sállal bolondították meg.

Szóval nekifeszültek, beleéreztek, beleadtak, belehittek mindent, amit lehetett, de nem lett arany a mű anyagból. Varázslat helyett csak egy vidéki kultúrházas, elszúrt bűvészmutatványt kaptunk már megint. Egy fokkal viszont még így is jobbat, mint az MTV3-ason – gyengébbeknek Duna Tv-n – futó Kikötő. Ott a vasárnap esti kultúrlázban nem sokkal korábban nagyon hosszan beszélt nagyon sok körbeültetett ember egy színdarabról, amiből láttunk is egy két handicam-es felvételt, de hogy úgy mondjam, a vizuális, szerkesztői, műsorvezetői hármas által létrehozott dőlésszög bele is tolta a műsor hajóját a hullámsírba. Mindezt persze csak az álintellektuális gőgbe csomagolt irigységünk mondatja velünk, de azért a jövő héten megyünk tovább. Merthogy vár minket click the camera, a csuda jó fej lány.

Veszélyben vagyunk. Recsegnek a demokratikus színpad eresztékei, a jogállamiság kulisszái, a taláros testület alaptörvényt védő bástyái. A helyzet kritikus, ezen már Emil bácsi szavai sem segíthetnének, de erről majd később. Most inkább arról, hogy az MTV túró rudi automatáinak kifosztására irányuló népi kezdeményezés után 4 évvel itt lenne az ideje a küzdősportokban jártas harcosok tüntetésének az őket méltatlanul alul szpíkelő, úgynevezett szakkommentátorok ellen. Hangsúlyosan nem könyök-térd technikákra, pusztán békés, figyelemfelkeltő demonstrációra és hangsúlyosan csak a magyar szakkommentátorokra gondolok.

A mainstream magyar média sport-hozzáállását összességében sem értem, részleteiben még kevésbé. A sport jó, a sport hasznos, a sport követhető példát ad, a sport: élet, erő, egészség. A sport fontosságát hangsúlyozta bemutatkozó beszédében Schmitt Pál köztársasági elnök az ENSZ közgyűlésen, New Yorkban, sőt belevenné az Alkotmányba is. Erről nem kellene népszavazást tartani és normakontrollt sem kérni, így van és kész. Ehhez képest például sikerült a világban 200 millió nézőt képernyő elé ültető ősz eleji, budapesti Triatlon Világbajnokságról 0’40-ben beszámolni a Telesportban, máshol a versenyről se kép, se hang. Lassan mondom, hogy a hídhoz érve átmenjünk rajta: úszás, bringa, futás. Nagyon sokan csinálják, nagyon sokan kíváncsiak rá, nagyon sokan néznék is. Ezzel ellentétben viszont sikerül szinte minden érdektelen, nevetséges, röhejes, nyomorék magyar focit állandóan a köztévében promotálni. A csúcs ebben is a Duna TV, ott is a szombat este(!) követhető, nyilván csak általunk alulértékelt Vasas-Zalaegerszeg meccs.

Most is leegyszerűsítünk, persze hogy, mert azt még a legvadabb elfogultsággal is el kell ismerni, hogy az MTV-n, DUNA TV-n legalább van rendszeres sportműsor, sőt az RTL Forma 1-es beszámolói is átkerültek egy régóta várt fejcserés támadással a nézhető, vagy inkább hallgatható kategóriába. És akkor a nagyon ütősen promózott, csak nagyon hektikusan betervezett TV2-es BL-meccsekről nem is szóltunk, de ez már sok lesz a jóból.

Szóval akad sportközvetítés országosan és kábelesen is, sportcsatornából, ahogy gyerek chanel-ből is úgyszólván Dunát lehet rekeszteni. Van Sport1, Sport2, Sport Klub, ezeken viszont – legalábbis amikor én odakattintok estefelé – szinte mindig a múlt homályába vesző focimeccsek – ritkábban kosár, kézi - mennek hatalmas ÉLŐ felirattal. Pedig még jó meccsek is lehetnek, de, hogy nem valós időben, értsd a jelen pillanatban futnak a labda után a játékosok, az tuti. Nyilván élő kép, mert az adott pillanatban sugározza a csatorna, de ez ugye nem egészen ugyanaz, mint amit a felirat sugall. Szóval a magyar foci tematikára úgy hiszem a kereslet-kínálat makro- és mikroökonómiai összefüggései és a magyar néplélektan boncolgatása választ ad.

Amire nem, azt sem kell sokkal messzebb keresni a távkapcsolón. Aki ugyanis a nagyon-nagyon up to date-et, esetleg a világraszólót keresi, annak ott van a Jurószport, ráadásul az is magyarul. Méghozzá a szűk alámondó helyiségekben senyvedő, előre megkapott script-ből, halvány lámpafénynél dolgozó méltatlanul mellőzött szakemberekkel. Belőlük is ott vannak a legnagyobbak, a küzdősportokat az 1985-ös akció VHS-eknél is szürkébben, fahangon alámondó profik.

Mivel nem személyeskedünk, és Emil bácsiról már amúgy is volt egy beharangozó, álljon itt név nélkül egy részlet egyik kedvencünk krédójából: „A kínai naptár szerint a Tigris évében születtem és már egészen kis gyermekkoromban érdekeltek a keleti küzdősportok és gyógymódok… A 102 fővel induló klub gyermekhada itta Emil bácsi szavait. A judót nagyon megszerettem, de elmémet nyitva hagytam más stílusok megismerésére is. ... Több harcművészeti stílust gyakoroltam, hosszabb-rövidebb ideig. (Kung-fu, Wing Tsun kung-fu, Ju Jutsu, Nihon Tai Jitsu, Kick Boksz, Muay Thai.)…”

Nos, ez a jóember és a társa 2002 óta közvetíti a Harcosok Klubja (Fight Club) magazint, tavaly óta pedig a Total KO-t is a Eurosport-on. A baj csak az, ahogy más tévéműsoroknál nyilván ez mások baja, hogy engem érdekelnek a küzdősportok. Űztem is egy darabig ezt-azt, szóval még sejtem is, hogy a térdrúgás nem azért térdrúgás, mert térden találja az ellenfelet, sokkal inkább azért mert térddel rúgják, de ne legyünk telhetetlenek. A gond inkább az, hogy amikor két elképesztő jól képzett, talán még a laikusok számára is hihetetlenül kemény férfiember beveti magát a ringbe és olyan harcot vív, amibe egy átlagember az első percben belehalna, nos, akkor ezek a szakkommentátorok olyanokat mondanak, hogy nem tudják, mire lesz elég, amit addig mutatott az egyik vagy a másik versenyző. Meg olyat is, hogy valószínűleg az edzésmunkával lehet a baj, amikor valakit kiütnek, ami ugye ebben a műfajban a legjobbakkal is megesik. Azért néha felhomályosítanak minket, nézőket, hogy az a rúgás, amit az imént láttunk nem tűnt ugyan nagynak, de higgyük el, tud fájni. Bizony, mert iszonyú nagynak is tűnt. Viszont amit perces kihagyásokkal, a ködös őszi pusztánál is fakóbban alámondanak az nagyon kicsinek, vagyis gyengének tűnik.

Mindez persze teljességgel elhamarkodott, megalapozatlan vélekedés. Nem veszi figyelembe, hogy a szakkommentátor is ember. Ez esetben viszont irigységről legalább szó sem lehet, ugyanis soha nem akartunk, nem is akarunk szakkommentálni küzdősport műsorokat. Csak rögzítettünk egy újabb tényt, mely szerint a Total KO magyar közvetítése olyan, mint a címe. Úgy tűnik – mert nagyon régóta csinálja Emil bácsi tanítványa és a társa - ők megtehetik, hogy figyelmen kívül hagyják az összes lényeges és érdekes szempontot. Így viszont nekünk elég csak őket figyelmen kívül hagyni.

Akkor essünk neki kéjes gyönyörrel a közszolgálati Magyar Televíziónak. Persze bárki mondhatja, hogy az első, múlt heti médiakritika csak a bemelegítés volt, ráhangolódtunk a gyógyíthatatlan beteg, végső stádiumában vergődő köztévé kíméletlen darabokra szedésének. De mégsem így van. Mert ez így túl egyszerű lenne.

Például rögtön az elején rögzítsünk néhány nagyon nem mellékes dolgot az MTV védelmében. Nincs pénze, nincs pénze, ja és nincs pénze. Soha nem is volt elég, tavaly év végén meg elvontak tőle, vagy inkább nem adtak oda neki úgy 8 milliárdot, amiből 2 és felet áttoltak a Duna Tv-nek, ahol például a múlt héten említett Diplomatavadász című csodasorozatot is leforgatták belőle.

Szóval nehéz a dolga az MTV-nek. Nincs pénze, nincs – vagy inkább túl sok barátja van. Leszólnak a politikai szerkesztőknek, hogy kit hívjanak Az Estébe, Ma reggelbe, instruálják a riportereket, hogy mit kérdezzenek a magasságostól, meg hasonlók. Legalábbis ezek a minden bizonnyal alaptalan pletykák. Rájuk tenyerelt és tenyerel tehát a politika is, lenyomja a víz alá és csak nagyon ritkán, nagyon kis levegőket enged nekik. Úgy meg nehéz kreatívnak, látványosnak, figyelemfelkeltőnek, értékteremtőnek és megőrzőnek lenni. (Azért a Duna Tv-t e tekintetben sem hagynám ki: médiatörténelmet írtak, amikor a Hattól nyolcig című reggeli műsorukban debütáló Apáthi-Tóth Katát azért bízták meg azonnal az első szereplése után új feladattal, mert szerintük kínos kérdéseket tett fel Mesterházy Attilának és Szijjártó Péternek, akik ugyan ezt nem kifogásolták, de a Cselényi-vezetés közleménye szerint hozzájuk azért mennek a politikusok, hogy kellemesen érezzék magukat!!!)

Aztán: nincs pénze, de van méregdrága és nagyon szép székháza is az MTV-nek, amit nem tud fenntartani. Így aztán 21. századi díszletek szolgálják az erős jóindulattal 20. századinak mondható tartalmat. Kár, hogy a díszleteket csak az MTV dolgozói láthatják, mert a műsorokban nyomuk sincs. Könnyű lenne az Önök kérték-et, a Teadélutánt, régi?-új? Szempontot, vagy a megújult Kultúrházat – bocsánat - Aranymetszést említeni, de a hírműsorokat kivéve akár az összeset felsorolhatnánk. Nem tesszük.

Ahol viszont van díszlet, meg erős, szép főcím, meg SNG – élő bejelentkezés -, meg osztott képernyő, meg nagyon nagy totál, ott totál furcsák a párbeszédek. Például olyanokat mond a műsorvezető, hogy „...jó, hát ha nincs benne semmi, akkor nem kell beszélnünk róla.” Meg olyanokat is mond vagy kérdez, fene se tudja, hogy „ ami érdekes még és aztán átmennénk a külpolitikára, hogy olvastam egy statisztikát, hogy az elmúlt 20 évben nem volt olyan magas a munkavállalási kedv, mint most. Így is kb. 10%-kal elmaradunk az uniós átlagtól, de akkor is, sajátos magyar csúcs. És ehhez munkahelyteremtés kell, hogy tudniillik a munkavállalási kedv az szárba szökkenjen. Meg azt is felveti, hogy „ az ön bakui útja, az azeri gáz kézen fogása az nem lehet oka ennek, hogy kicsit durcásabbak az oroszok?” Eddig az önkényesen, a közelmúltból kiragadott példa-csokor. Szándékosan nem írunk nevet, mert az személyeskedésnek tűnne, pedig olyat mi nem teszünk, nem is gondolunk rá még gondolatban sem. Csak egy kicsit segítünk.

Na tehát az MTV-t még az ág is húzza, de a múlt hétvégi M2-es mesénél valami bennem is eltörött. Egy ránézésre 1960-as bábfilmet adtak, a Nagyeszű sündisznócskát. Lehet azon gúnyosan nevetni, hogy Minimax, Jetix, Disney Channell, Kidsco, Boomerang, meg még vagy 10 opcionális mese- és gyerekcsatorna mellett a közszolgálati magyar televízióban még mindig a rendszerváltás előtt kitalált tévémaci mossa ugyanazzal a piros fogkefével a fogát, fogja ugyanazt a paprikajancsit és kapcsolja be ugyanazt a 20 éve is 20 évesnek tűnő tévét, hogy megnézze az esti mesét. Nem nevetünk. Lehet azon is gúnyosan nevetni, hogy az elmúlt 20 évben nem készült olyan értékelhető magyar mesedarab – rövid vagy hosszú – ami letaszíthatná a trónról a Magyar Népmeséket, Mirr-murr, a kandúrt, Pom pom meséit, Süsü a sárkányt és a többieket. Ezen sem nevetünk. Lehet átkozni a 24 órás mesecsatornákat, amelyek egyébként 80 százalékban ontják a szemetet a gyerekeinknek és filozófiailag is lehet boncolgatni, hogy azok bezzeg milyen lélekrombolók ellentétben Süsüvel. Nem átkozzuk őket, nem boncolgatunk. Lehet mindezzel ellentétben azon sajnálkozni, hogy például a BBC Prime-on minden áldott reggel 3 órán keresztül megy a láthatóan kitalált, komoly csapattal és komoly pénzből összerakott gyerekműsor-folyam. Nem sajnálkozunk. Egyet nem lehet: az én pénzemből, meg a tietekből programming címszóval az archívumból válogatás nélkül előrángatott műsorokat kontroll nélkül adásba tolni. Nemcsak a kettesen és nemcsak a mesékre vonatkozólag. A Nagyeszű sündisznócskát végignéztük az M2-es csatornán. Mert megvillantott valamit az egész közszolgálati Magyar Televízióból. A 4 éves kisfiam azt kérdezte: Apa, ez mi volt? Nem tudtam neki választ adni.

Ezek után eheti, múlt heti és jövő évi találós kérdésünk: de tényleg, mégis kinek gyárt, akarom mondani, tesz adásba műsorokat az MTV?

Ja és persze a mai kritika alapja is csak az irigység volt, hogy az egész MTV-t nem mi csináljuk. Amíg viszont ez így van, műsorkészítés és csúfos kudarc helyett marad a médiakritika. Folytatás egy hét múlva…

1. Nincs tévém. Évek óta nem nézem. Nincs is mit néznem, mert nincs tévém. Helyette kirándulunk, olvasunk, társasjátékozunk. A családdal, a barátokkal rengeteget vagyunk együtt, beszélgetünk, nevetünk.

2. Nincs tévém. Három éve kidobtam. Minek? A híreket a neten nézem meg, a csajokat is a neten nézem meg, pókerezni is a neten szoktam, ha még élek, amikor hazaesem munka után. Most komolyan, a Barátok köztöt, vagy Liptai sírását nézzem a Frizbiben? Belőlük elég, amennyi a Blikkben van.

3. Nem nézek tévét. Van, de nem nézem, csak a sorozatokat, de azt is DVD-n. A drót penge, a Dr. House-t néha bírom, 24, Lost, stb. Sörrel, chips-szel, meg a barátnőmmel van, hogy hajnali 5-ig 1 teljes évadot is végignyomunk. Kifolyik a szemünk, de végignézzük, mert király. De tévét nem nézek.

4. Rajtuk kívül még nagyon sokan nem néznek tévét, vagy mert nincs is tévéjük, vagy mert nem akarják elszúrni az idejüket. Aztán másnap a munkahelyen, a kávézóban, ebéd közben, az edzőteremben mindig becsúszik egy – csakis egy és véletlen – emlékkép az előző napi tévés kínálatból. Amit nem néztek, csak be volt kapcsolva és látták.

Mi viszont bevallottan tévézünk. Tévénk is van és megszállottan nézzük. Mert csinálni is szeretjük, valamennyire értjük is, hogy hogyan működik és kíváncsiak vagyunk arra, hogy mások hogyan csinálják. Keressük benne a jó ötleteket és az értelmet – ez a ritkább, meg persze keressük benne a kikapcsolódás, a tét nélküli hátradőlés és bambulás lehetőségét – ez a gyakoribb. A furcsa az, hogy nemcsak az előbbi, de utóbbi cél is egyre nehezebben kivitelezhetőnek tűnik.

Az megvan, amikor a budapesti President Hotel-ben Zoltán, a bankfiókból – akinek Emese szerint csak a feje után kell kamatot fizetni – Nikosz álnéven, görög nagykövetnek kiadva magát elcsábítja az Ouzo-nak még a szagától is megroggyanó, szőke, nem túl okos, de céltudatos Rebekát? Vagy Rebeka csábítja el Nikoszt, ki tudja? Mindenesetre kiderül, hogy Nikosz nem is a Magyarországra akkreditált görög nagykövet, a légyott után indul Japánba, ami Rebekának újabb bukta, de barátnőivel hamar túlteszi magát rajta. Mondja is, hogy jujj, meg azt is, hogy ez az én formám jajj, meg olyat is kérdez a recepcióstól, hogy tényleg van-e Nikosznak felesége, de a recepciós nem ad ki titkokat, azt viszont elárulja Rebekának, hogy merre van a wellness, aki ezzel meg is elégszik.

Összesen három nő és nagyon hosszú sóhajok vannak ebben a sorozatban, ami azt a – nyilván hamis – látszatot kelti, hogy a színészeknek a válaszok előtt megsúgják, hogy mi a válasz, amire ők rábólintanak, hogy értik, mielőtt karakterként partnerüknek válaszolnak. Olyan az egész, mint az új, nullamániásnak elkeresztelt Raiffeisen reklám. Három nagyon idétlenül kisminkelt és felöltöztetett nő retro óriáspecsétekkel össze-vissza rohangászva 0-ásokat pecsétel szintén retro terek retro felirataira – pl. ruhatár 200 ft. helyett 0 forint – és közben tényleg nagyon hülyén röhög. Mi pirulunk helyettük is, az ötletgazda kreatív helyett is, mint a színházban, ha érzi az ember, hogy a színész elfelejtette a szövegét.

A lendület magával sodorja a forgatókönyvet, a karakterábrázolást, a rendezést, vagyis az összes titkos összetevőt, és nem is hozza vissza soha többet. A sorozatot a rendező azoknak ajánlja – teljesen komolyan -, akik minőségi szórakozásra vágynak csütörtök esténként. Szerinte mindez lendületes, magas színvonalú vígjáték, amely a mindennapok problémáit boncolgatja. Ez bizonytalanított el minket is, mert amíg ezt nem olvastuk, azt hittük, hogy mindez csak egy rossz vicc.

A Diplomatavadász az egyik sorozat, amit az MTV-től tavaly elvont, majd a Duna Tv-nek adott pénz egy részéből, a Cselényi-korszak nemzettelevíziója gyártani bírt. Azt nem tudjuk, hogy mennyiből, mert az nem derült ki, csak annyi, hogy az annyi nem annyi, legalábbis, amikor a Hungária Közalapítvány fideszes kurátora megbolygatta az ügyet nyár elején, Cselényi professzor rövid határidőn belül közös megegyezéssel – hát persze, hogy azzal – távozott a minőségdíjas televízió elnöki székéből.

A lényeg: a Diplomatavadászok című sorozat látlelet. Megmutatja, hogy lehet viszonylag sok pénzből, szép helyszíneken, nem is a legutolsó vonalbéli színészekkel igazi szemetet összepakolni. Azt is megmutatja, hogy mennyire van összhangban a Duna Tv a saját, sokat hangoztatott hitvallásával. Aztán azt is megmutatja, hogy hol tart a műsorkészítés 2010-ben Magyarországon.

Megmutatja, mennyi új ötlet, formátum, lehetőség, pénz és gondolat van a műsorkészítőkben. Hangsúlyosan és nagyon határozottan: nemcsak a Duna Tv-s műsorkészítőkben!!!!

Persze tulajdonképpen csak az irigység beszél belőlünk. Mert mi szerettük volna a gyártási költségek után megmaradó komoly nyereséget zsebre tenni. Mert mi szeretnénk ilyen sorozatot készíteni, csak persze minket senki sem kér, hív. Mert tulajdonképpen – ha hívnának, pénzünk is lenne – akkor se tudnánk ennek a tizedét se kitalálni, leszervezni, leforgatni, megvágni, dobozba tenni, mert kevesek vagyunk hozzá.


Mindenesetre akár meg nem értett zsenik, akár primitív ösztönlények vagyunk, mostantól minden héten belekötünk a tévésekbe. A legkönnyebb helyről: a partvonalról. Kultúrpart-vonalról. Azért mindig igyekszünk némi kontextust is adni a kötözködésnek, olyat, amit talán kevesen kalkulálnak be. Mert persze a tévé, a média maga a manipuláció, ami nem baj, sőt. Az már nagyobb gond, ha a készítők lépten-nyomon hülyének néznek minket. A legnagyobb probléma viszont az, ha ezt nem is direkt csinálják, hanem rutinból.

Többet nem is vállalhatunk, csak ennyit: a bekiabálásainkkal, ezzel a médiacincálós bloggal jelezzük, hogy fogyasztunk ezerrel, de közben figyelünk is.