Beterjesztették a hét elején és várhatóan még az év vége előtt elfogadják az új médiatörvényt. Megválasztották a Magyar Televízió, a Magyar Távirati Iroda, a Magyar Rádió és a Duna Televízió új vezetőit. Korábban már felállt a médiahatóság, van médiatanács, lesz civil közszolgálati ellenőrző testület, 6-os karika, halk reklám és több kötelező magyar tartalom a kereskedelmi tévékben is. Korrektúra 2010 címmel médiakonferencián ismerkedtek a héten az új viszonyrendszerrel a média régi és új erős emberei Tihanyban.
Hogy Vasembert, vagyis Tony Starkot idézzem a Civil War című, eddig csak angolul megjelent képregényből - persze a helyzethez igazítva: nem kell Richter skála ahhoz, hogy lássuk, tektonikus mozgások indultak el a hazai médiapiacon. Ezzel kapcsolatban a részletek pontos ismerete nélkül én csak két dolgot szeretnék tisztázni.
Az egyik:
Ami közszolgálat címén zajlott az elmúlt évtizedben Magyarországon az jóindulattal bohózat, a dolgokat reálisan szemlélve tragédia volt. A Fagyos folyó lovasai című esztrádműsortól, vagy a Szomszédok sokadig ismétlésétől, a Híradóban felismerhetetlen háttér előtt elcsúszott hanggal és képpel bejelentkező egyszál brüsszeli tudósítón, vagy a Mélyvízre keresztelt és már az első nagytotálba belealvó szaktekintélyeket felvonultató kultúrmisszión át, a hosszú évekig egyeduralkodó Napkeltéig, ahol az egyik műsorvezető egy szürke vasárnap reggel azt bírta kérdezni az akkori kultuszminisztertől, hogy hogy csinálja ilyen jól.
Nem volt kiegyensúlyozott és pártatlan hírszolgáltatás, nem volt kulturális sokszínűség, nem volt színvonalas szórakoztatás, nem voltak példaként szolgáló történetek, nem voltak okosan tanító gyermek és ifjúsági műsorok. Tisztelet a nagyon kevés és trendszerint hamar kinyírt kivételnek. Ennek az eredménye: az MTV és a Duna Tv nézettsége ma együttesen sem nagyon ugorja meg a 10 – tíz százalékot. Ez egyedülállóan rossz arány Európában. Az MTI mellett feltűnt és nagyra nőtt a Független Hírügynökség, amellyel csak innovatív erők bevetésével lehet felvenni a versenyt. Az utóbbi években még a rádiós piacon sikerült közszolgálatilag a legtöbbet elérni, vagy legalábbis nem veszni hagyni, lásd a Kossuth hírpiaci jelenlétét és a Petőfi brandteremtését.
A közmédia csődközeli állapotban van.
A másik:
A csődbiztos felelőssége, hogy mindenki megkapja, ami neki jár. Ez esetben és elsősorban pedig mi nézők a pénzünkből finanszírozott állami intézményektől a tisztességesen megcsinált műsorokat, összeszedett információkat. Ehhez pedig két alapvető dolgot kell figyelembe venni. Akármilyen nehéz, meg kell érteni, hogy a közszolgálati médiumok nem a mindenkori kormány fegyverhordozói. Azon egyszerű oknál fogva, hogy akármilyen hosszú ideig van hatalmon egy politika erő, a demokrácia velejárója, hogy egyszer nem lesz. Addig tehát övé lehet a közmédia minden nyilvánossága, utána viszont semmi sem marad. Ezzel ellentétben, ha neki kellemetlen ügyekről pártatlanul tájékozódhatnak a választópolgáraik, akkor arra is van garancia, hogy amikor ellenzékben lesznek, ugyanúgy kijár majd nekik a reflektorfény és így a visszatérés esélye. Ennek a másik oldala, hogy a néző nem hülye. Ha rossz vagy egyoldalú műsort kap, akkor el fog kapcsolni, vagyis az üzenet nem jut el oda, ahova el kellene juttatni. Ha viszont megnézi a műsort, amiben ne adjisten még kritika is van, meg kontextus, akkor gondolkodik és a politikusoktól sokat hallott felelős döntést hozhatja meg, amikor erre lehetősége van. És így megcáfolhatjuk Metternich gróf 160 évvel ezelőtti felelőtlen kijelentését, amely szerint Európa Bécsben ér véget. (És nem arra gondolt, hogy kelet felől.)
A pártatlanság mellett pedig lépést kell tartani a világgal, a nézői igényekkel, innovatívnak, kreatívnak, szorgalmasnak kell lenni. Csak egy - sokat skandált, pajzsra emelt és zászlóra tűzött - példa: senki ne mondja nekem, hogy a határon túli magyarokról csak Babes-Bolyai Egyetemes vagy Bugár Béla szinkronos Duna tévés Híradó kétpercben, vagy virágcsokros Kívánságkosárban lehet beszámolni, esetleg a velük való kapcsolat fontosságát kifejezni. Nem. Lehet például sokat research-ölni (kutatni), nagyon érdekes human touch – hétköznapi, emberi - sztorikat felderíteni és azt jó operatőrrel, értelmes riporterrel leforgatni, és esetleg azt határon inneni hasonló történetekkel kevert műsorban leadni, ezzel is mintegy jelezve, hogy – ha nem is országilag, de lelkileg, vagy akárhogy – ide tartoznak. Ahelyett, hogy a marosvásárhelyi esperes-helyettes fél órát az összetartozásról áradozik egy furcsa háromlábú széken. Meg tényleg lehet tudósítókat küldeni a világ minden tájára, hogy kitágítsák a magyar néző spektrumát és utalva arra a nem elhanyagolható tényre, hogy globális világban élünk, ahol egy floridai jelzálogkölcsön miatt is megemelkedhet fél évvel később a kecskeméti kocsi törlesztés ára akár a duplájára.
A csontvázakat egy bonyolult mozdulattal ki kell dobni, lehetőleg a helyükre tömött sorban érkező zombik fejére, az új közszolgálati produkciókat pedig hús-vér szereplőkkel, tartalommal és ötletekkel el kell kezdeni gyártani. Ha így lesz, kerek még nem, de kerekedő lehet az új médiavilág. Ha nem így lesz, akkor kockafejű marad, a reaching – a legalább egy percre az adott csatornára kapcsolók aránya - pedig maximum hibahatáron belül mozog tovább. Ott viszont lehet majd tündökölni, csak felesleges.
