Miközben szinte a világ minden táján megy a kultúrharc, szűk elitcsapatok próbálják kódexekkel, törvényekkel, éjszakai beszélő fejekkel, de leginkább is kétségbeesett igyekezettel rábírni a népet a művelődésre, a kiegyensúlyozott tájékozódásra, a felelős, tudatos létezésre. Igen diplomatikusan egyenleget vonva: igen kevés sikerrel teszik ezt. Hogy aztán ezek az elitcsapat-tagok másnap a fejüket fogva elemezzék a hard news híreket, politikai elszólásokat, arcátlannak, elképesztőnek tartott kormánypárti és ellenzéki sound bite-okat. Az istenadta nép viszont az istennek sem akar művelődni, kiegyensúlyozottan tájékozódni, felelősen, tudatosan létezni. 1,7 millióan Barátok közt akarnak lenni, 1,4 millióan Jóban-rosszban, 1,8 millióan agyonalázott Karda Beát vagy Kiszel Tündét akarnak nézni, 2 millióan pedig Fábryt, X-Faktort vagy Bud Spencert 47-edszerre. Mindezt lehetőleg hitelre vett síkképernyőn, mert a reklámban, meg a szomszédnak is olyan van.
Az RTL Klub Híradójának egyik legfőbb – vállalt, kimondott – szerkesztési elve mindig is az volt, hogy jöhet a hírérték, ami színes, szagos, látványos, csak politika ne legyen. Bulvárhíradó, ahogy mondani szokás, a közepén, szinte becsempészve egy-két hír a parlamenti döntésekről, párteseményekről, külvilágról. Mostanra odáig fajult a tudatos létezés, hogy az idei országgyűlési és az önkormányzati választásokról is csak Flash News-ban, két film közötti reklámbreak-ben számolt be az ország vezető kereskedelmi televíziója. És a TV2 ment, megy utána. Fülkeforradalom kontra Nászok ásza, 0:2, kettes. Fülkeforradalom kontra Cobra 11, 0:2, kettes. A nézettségi adatok tehát igencsak látványosan mutatják vagy ennek a fajta televíziózásnak a sikerét, vagy a másik fajta kudarcát.
Mindez természetesen nem menti fel a felelős médiagondolkodókat a próbálkozás alól. Csakhogy nálunk ez is máshogy van. Két hete nyújtotta be az új médiatörvény-tervezetét a parlamentnek egyéni indítványként három fideszes képviselő, a végszavazás december 20-án lesz. Azóta az újságokban, tévékben, rádiókban és az online térben is naponta jelennek meg elemzések, amelyek között csak elvétve akad olyan, ami higgadtan próbálja végigvenni a 170 oldalas jogszabály rendelkezéseit. Jobbról szinte agyonhallgatják, balról a sajtószabadság utolsó koporsószögeként tekintenek rá, sőt, a múlt héten volt olyan újság, ami tiltakozásként üres címlappal jelent meg. Szerintem viszont...
A rendszerváltás óta eltelt húsz évben néhány kivételtől eltekintve a magyar sajtó élvonala, a szűk elitcsapatunk egyszer sem volt képes pártatlanul reagálni a közélet és a politika történéseire. Balliberális médiamunkásokból lettek a jobbkonzervatív tábor leghűségesebb kiszolgálói, liberális értelmiségiekből lettek a posztszocialista kreatúra legmarkánsabb védelmezői. Csintalankodunk a HírTV-n, Kovács Pistit hátrahagyva Jam-elünk az ATV-n. A szegfűforradalom harcosai gyakorlatilag az indonéz cunamit is Orbán Viktor nyakába varrták, a narancsliget fegyverhordozói pedig még az ’56-os halálraítéltben is meglátták a Kádár-rendszer kegyeltjét. A sajtóra, demokráciára leselkedő veszélyeket szinte és kizárólag csak a másik oldal aknamunkájának tudták be, tudomást sem véve a saját szerepükről ugyanebben a játékban. A viszonyítás soha nem a tényekből, hanem majdnem mindig az ellenség vélt vagy valós elvetemültségéből indult ki.
Ja és még egy személyes adalék: „Az a baj az újságírókkal, hogy nem azt írják, amit a kormány mondani akar. Nem értik meg, félremagyarázzák, amit csinálunk." Nem szó szerint, de nagyjából, lényegében, tartalmilag erről beszélt az őt elkísérő újságíróknak az akkori miniszterelnök New York-ban, miután Washingtonban találkozott George W. Bush akkori amerikai elnökkel és vártuk a hazainduló gépet. Mondta ezt a közmédia megszállása, az elv-társai által még WC-papírnak sem használt, most sírba szálló médiatörvény ellenére. Mert ő úgy gondolta, hogy az újságírónak az a dolga, hogy értelmesen elmagyarázza a népnek azt, hogy miért jó az ő világmegváltó gondolata. Valószínűleg nem ő az egyetlen vezető magyar politikus, aki ezt így gondolta vagy gondolja. Pedig az újságírónak bizony nem ez a dolga. A legnagyobb baj viszont mégiscsak az, hogy amikor nálunk valaki ellenvéleményt fogalmazott vagy fogalmaz meg a mindenkori hatalommal szemben, akkor azt a legritkább esetben tette, teszi civil kurázsiból, sokkal inkább tette, teszi megbízásból.
Aki pedig a nálunk szerencsésebb és sajtószabadabb nyugati világot hozná fel példaként, annak ajánlom figyelmébe azt, ami a WikiLeaks szivárogtató portál körül történik. Megszereztek és kiadtak az amerikai diplomácia valódi működéséről szóló, talán nem végzetes, de nagyon kínos és bizalmas belső anyagokat, a hatást még senki sem tudja felmérni. A WikiLeaks-vezető fejére mindenesetre vérdíjat – nemzetközi elfogatóparancs - tűztek ki nemi erőszak és szexuális zaklatás gyanúja miatt Svédországban, és a háromnyelvű, nagyjából már 1517 óta felvilágosult Svájcban is befagyasztották a bankszámláit. Azóta Londonban le is tartóztatták. Nyilván nem azért, mert az amerikaiak ezt kérték nagyon nyomatékosan, ezt elképzelni sem tudom. Sokkal inkább a sajtószabadság védelmében.
Amíg mindez viszont így van, addig majdnem tökmindegy, hogy milyen médiatörvény szabályozza a magyar sajtó működését. A következő és az akármelyik sorsdöntő szavazás napján a legtöbben úgyis az alapján ikszelnek majd, hogy ki nyerte a Megasztárt, bal vagy jobb lábbal keltek-e fel, esetleg, hogy ki ígért tizennegyedik havi ingyen tévé-előfizetést, lehetőleg az HBO-ra is.
