1996, Algéria. Hét lefejezett francia trappista szerzetes holtteste kerül elő az algíri hegyvidékről.
Xavier Beauvois filmje ezt a tragédiát dolgozza fel. A mozi alapötlete Etienne Comartól, a film producerétől származik, aki 1996 óta kutatja a mészárlás okait, ő juttatta el a félig kidolgozott forgatókönyvet Beavuoishoz. A forgatást 2009-en kezdték Marokkóban, és alig két hónapig tartott.
A film a vallás emberekre gyakorolt erejét vizsgálja. A szerzeteseknek hatalmas döntést kell meghozniuk, hagyják el kolostorukat és térjenek vissza Franciaországba, vagy maradjanak a polgárháború sújtotta Algériában, és ezzel lényegében ítéljék halálra magukat. A szerzetesek végül Istenre bízzák a döntést - és maradnak.
A vezetőjük, Christian, akit Lambert Wilson jelenít meg, erős egyéniségével egyértelműen kiemelkedik társai közül. Határozottan irányítja a rendet, jó kapcsolatot épít ki a helyi muszlim vallási vezetőkkel, és a falu lakóival is. Wilson játéka szinte a vászonra tapasztja a néző szemét. Arcának egyetlen mozdulata kifejezőbb, mint számtalan mondat. A film amúgy sem bővelkedik párbeszédekben, inkább Christian tanításai és vallásos énekek hangzanak el.
A filmben értelmet nyer a „kevesebb több” mondás. A kameramunka minimális, ám éppen ebben rejlik a film erőssége. Beauvois nem sokkolja a szemünket hirtelen vágásokkal és őrült fényekkel, minden lassú és letisztult, a kamera legtöbbet a színészek arcán időzik el.
A 83 éves Jacques Herlin, aki a legidősebb testvért, Amédéé-t játssza, kétségkívül élete alakítását nyújtja. Mimikájával egyszerre interpretálja a belenyugvást, a félelmet és a bölcsességet. A mosoly pedig, amely mindig a szája szélén bujkál, egyszerre fejezi ki keresztény szelídségét és palástolt fájdalmát.
A történet során a szerzetesek múltját is lassan megismerjük. Franciaországban a szerzetesek élete megrekedt, többre vágytak annál, hogy csak áldoztassanak és keresztelőket tartsanak. Michael Londsale zseniális karaktere, Luc, a kolostor orvosa, a falu minden lakója hozzá fordul mind testi, mind lelki panaszaival. Egy falubeli fiatal lánnyal folytatott beszélgetése során kiderül, hogy Luc megtapasztalta világi életet, a szerelmet, és egész addig a napig így élt, míg az Igaz Szerelem rá nem talált, és csatlakozott a rendhez. (Az nem derül ki, hogy mikor, és hogy miért döntött így.)
A film egyik legmegrendítőbb pillanata, mikor a szerzetesek utolsó együtt elköltött vacsorájánál (a jelenet kísértetiesen hasonlít Da Vinci festményéhez) felcsendül Csajkovszkij művének, a Hattyúk tavának nyitánya, egy a konyhapulton lévő ősöreg kazettás magnóból. Ahogy a szerzetesek együtt fogyasztják el a bort, a kamera lassan végigpásztázza az arcukat. A képsorokból áradó fájdalom és a szinte vibráló erő megmagyarázhatatlan érzéseket kelt a nézőben.
Az Emberek és Istenek az egyszerűséggel operál: a minimalista képi világ és a csekély párbeszéd mellett a kiemelkedő színészi munka adja meg a film varázsát.
Ahogy Luc testvér írja egy levelében: „ Az ember akkor cselekszi a legszörnyűbbeket, mikor a vallás nevében cselekszik.” Beauvois ezt mutatja be filmjében – talán kissé eltúlzottan – mikor az emberi mivoltukból kivetkőzött radikális muszlimokat állítja szembe a mindig szerény trappista keresztényekkel. Ez az éles párhuzam néhány francia muszlim közösségben visszhangot váltott ki, ám a rendező magyarázata után, miszerint a valós eseményeket több ponton nem követte, inkább a saját elképzelését szőtte bele a filmbe, a por hamar elült.
Az Emberek és Istenek a 2010-es Cannes-i Filmfesztiválon elnyerte a Grand Prix-díjat, amely a szemle második legrangosabb elismerése, ezenkívül az Európai Filmfesztiválon a Legjobb Film és Legjobb operatőr kategóriában is jelölték.
Franciaországot az Emberek és Istenek képviseli legjobb külföldi film kategóriában a 83. Oscar Gálán.
A filmet itthon január 27-től vetíti a Cirko-Gejzír művészmozi.
