Hetven évvel az után, hogy Hattie McDaniel első afroamerikai színészként elnyerte az Oscar-díjat, az Amerikai Filmakadémia 2011-es jelöltlistájának fehérsége kissé vakítónak tűnik.
Kilenc évvel ezelőtt, amikor Denzel Washington és Halle Berry megkapták az Oscar-díjat, Washington csupán a második fekete bőrű volt, aki a legjobb színész elismerését átvehette a Filmakadémiától, Berry pedig az első lett a főszerepet alakító színésznők közül, hiszen McDanielt annak idején az Elfújta a szél mellékszereplőjeként jutalmazták az Oscarral - húzza alá a The New York Times elemzése a hétvégi Oscar-díjkiosztó gála előtt.
Washington és Berry is megragadta az alkalmat a ceremónia színpadán, hogy megemlékezzen a korábbi generációkról, amelynek tagjai hosszú harcot vívtak az előítéletek legyőzéséért és munkájuk elismeréséért. Berry szájából olyan nagyságok neve hangzott el, mint Dorothy Dandridge, Lena Horne és Diahann Carroll. Washington pedig a faji előítéletek lebontásában élenjáró Sidney Poitier-t méltatta, akit a Filmakadémia életműdíjjal tüntetett ki abban az évben. "Mindig követni fogom a nyomdokaidat" - ígérte Washington Poitier-nek, aki 1964-ben elsőként kapott Oscart a legjobb férfi színész kategóriában.
A jelekből ítélve nemcsak a filmekben, hanem filmakadémia választásaiban is valódi változások zajlottak le, hiszen a testület összesen tíz fekete színészt tüntetett ki szobrával az utóbbi fél évszázadban. Washington és Berry után Jamie Foxx és Forest Whitaker kapott legjobb színész díjat, Morgan Freeman egy mellékszerepért vehette át az Oscart, akárcsak Jennifer Hudson és legutóbb Mo'Nique. A hollywoodi rasszizmus végét az amerikai filmekben és televízióban tapasztalható faji konszolidálódásnál is erőteljesebben jelezte Barack Obama elnök 2008-as megválasztása.
Mire vélhető akkor az idei Oscar "kifehéredése"? Vajon csupán anomáliának, esetleg nyugtalanító jelnek tekinthető?
A tavalyi filmtermésre pillantva nyilvánvaló, hogy kevesebb a Ray-típusú életrajzi dráma, és a Kiképzés című filmre hajazó urbánus produkciók is hiányoznak, amelyek előtérbe állíthatták volna a fekete színészeket, forgatókönyvírókat és rendezőket, ahogy ez az utóbbi időkben történt.
A Richard Pryor utáni, Spike Lee előtti nyolcvanas évek óta az idei volt talán Hollywood "legfehérebb" éve. A szuperhős, fantázia és akció műfajok valósággal elszíntelenedtek, a városi drámák ír-amerikai és New England-i helyszíneken zajlottak, még a "haverfilmek" is zömmel fehér szereplőkkel készültek, holott azok Poitier és Tony Curtis A megbilincseltek című 1958-as filmje óta átléptek a faji előítéleteken. A Precious (A boldogság ára) című film tavalyi sikere után a független fekete film további előretörésének reménye is szertefoszlani látszik az idén.
A téma elemzésből kitűnik, hogy a faji kérdés változása az amerikai filmművészetben nem mutatott folyamatos fejlődést. Jellemzően inkább kampányszerűen vagy egy-egy sztár átütő sikere nyomán lendült előre a folyamat, és a heves vitákat kényelmetlen csöndek követték. Ez a kettősség jellemezte a nyolcvanas éveket is: a faji sáncok mögé húzódás éppúgy, mint a blockbuster mentalitás megszilárdulása - egyedül talán Eddie Murphy 48 óra, Szerepcsere és Beverly Hills-i zsaru című filmjei jelentették a kivételt. Az évtized végére aztán független fekete filmesek új generációja, Spike Lee nemzedéke lépett a színre. Lee mint a csináld-magad törekvés legismertebb és legtöbb vitát kavaró képviselője minden igyekezetével a rendszer megváltoztatásán dolgozott, végül mégiscsak elfogadta azt.
Murphy, Lee és a többi afroamerikai sztár, aki a kilencvenes években hódított, majd a következő évtized kulcsszereplői, köztük Will Smith, Freeman, Foxx és Washington, gyakran érezhették a vállukra nehezedő felelősséget az afroamerikaiak képviselőiként, miközben érthetően önnön művészi ambíciójuk fűtötte őket pályájukon.
Ezek a sztárok többnyire olyan filmjeikkel kerültek a kasszasikerlista élére, amelyek témája nem a rasszizmus kérdése körül forgott, illetve amelyek nem tekintették feladatuknak a faji diszkrimináció és előítélet kezelését. Az olyan alkotások pedig, mint az Ali vagy a Dreamgirls, amelyek közvetlenebb formában hozták felszínre a témát, biztos történelmi távlatból tették azt. Úgy tűnt, mintha Hollywood egyes fekete sztárok felemelkedése nyomán többé nem érezte volna szükségét annak, hogy továbbra is feldolgozza a feketékről mint népcsoportról szóló történeteket.
Részben a nagy stúdióknak a faji téma mögüli kihátrálása magyarázza egy új afroamerikai mozi születését olyan sztárokkal, mint Morris Chestnut és Vivica A. Fox, és olyan alkotókkal, mint Ice Cube és Tyler Perry. Ezt a vonulatot képviseli például a Birkanyírás vagy a Szabad fogás című vígjáték, illetve zsánerfilm.
Perry, aki sem a filmes fősodorhoz, sem a függetlenekhez nem köthető, a legsikeresebb amerikai filmesek közé küzdötte fel magát munkáival, amelyeknek producere és rendezője is egyben. Mindazonáltal műveinek megítélése korántsem egyértelmű: Spike Lee, egyik legélesebb hangú kritikusa szerint filmjei kifejezetten visszalépést jelentenek.
Cornel West filozófus professzor, aki Perry műveit elnéző jóindulattal kezeli, szélesebb kontextusban világított rá a faji kérdések és az amerikai mozi összefüggéseire. "Az egyetlen, amit Hollywood nekünk feketéknek adott, a patológia. Nézzük csak az Oscar-díjakat. Vegyük a Precioust, benne kedves húgommal, Mo'Nique-kal - voltaképpen minek nevezzük? Nemi erőszakról, erőszakról és a társadalom peremén élőkről szól. Alkalmanként pedig a fehér misszionárius attitűd jelenik meg a feketékkel kapcsolatban. A szív bajnokai? Istenem, 2010-ben? Minden tiszteletem Sandra Bullock munkájáé, de ez nem művészet" - fogalmazott az ismert polgárjogi harcos.
Meglehet, hogy A szív bajnokai nem művészet, ám a tavalyi további három Oscarra-jelölt filmmel (Precious, District 9, Avatar) együtt felvetett bizonyos kérdéseket a feketék és fehérek viszonyáról - száll vitába vele a The New York Times szakírója. A legjobb film díját elnyerő A bombák földjén középpontjában is két katona, egy forrófejű bombaszakértő és egy óvatos, fekete bőrű őrmester képlékeny és ingatag barátsága állt. A faji kérdés nem témaként, és nem is problémaként merül fel benne, hanem a maga természetes valójában, a mindennapok titokzatos és szövevényes elemeként jelenik meg a filmvásznon.
Mi történt hát egy év alatt? Netán a filmalkotók úgy érzik, hogy végleg kimerítették a témát? Vagy elmozdultak a kulturális alapok? A gazdasági válság áthelyezte a hangsúlyokat, és fontosabb kérdéseket tolt előtérbe?
Nehéz szabadulni attól a benyomástól, hogy az idei Oscar-jelölt filmekben - néhány kivételtől eltekintve - visszatértek az osztálykülönbségek, amelyek persze nem kevésbé súlyos társadalmi problémát jelentenek. Amerika életében azonban a faji hovatartozás és az osztálykülönbségek sohasem váltak szét élesen. Ám a jelek arra mutatnak, hogy a faji komplexitás - legalábbis átmenetileg - megbénította az amerikai filmipar kollektív képzeletét.
A mozikasszáknál bizonyított filmek idei mezőnyéből egyedül a Száguldó bomba történetében bukkan fel egy fekete bőrű munkás szokványos élete. Tony Scott filmjének főszerepét pedig nem más, mint Denzel Washington alakítja - szemlátomást Hollywood örökké őt üldözi...
Forrás: MTI
