Az arab tavasz és különösen az egyiptomi forradalom fényében valóságos felfedezésként üdvözölték Párizsban egy korábban a szakmájában is szinte ismeretlen francia dokumentumfilmes, Emmanuelle Demoris 12 órás Coeur (Szív) című alkotását, amely az egyiptomi Alexandria Mafrouza nevű bádogvárosát, nyomornegyedét örökíti meg.
Emmanuelle Demoris egyedül indult el 2002-ben Alexandriába és "alámerült" a kikötő melletti Mafrouza szegénynegyedben, két éven át videokamerával filmezte lakóinak hétköznapjait, majd sikerült megnyernie a filmes szakma egyik nagy veteránjának, a ma 86 éves Jean Gruault-nak, Francois Truffaut forgatókönyvírójának támogatását az anyag montírozásához.
A tíz évig tartó munka - vagy inkább filmes kaland - nyomán született 12 órás anyagot először 2010-ben vetítették a locarnói filmfesztiválon, a napokban pedig Párizsban bűvölte el azokat, akiket nem rettentett el a hihetetlenül hosszú időtartam.
A filmeposz több részre oszlik, így a néző szabadon döntheti el, meddig tart ki. Az első rész (Ó, az éjszaka!) egyfajta bevezető, amelyből kitűnik, hogy a negyed egy római nekropolisz maradványai fölött épült, és a néző megismerkedik Mohamed Hatabbal, aki egy személyben kedves fűszeres és jóakaratú sejk, Adellel és Gadával, egy fiatal párral, akik a nyomor ellenére sem adják fel ambícióikat, Hasszánnal, a tiszta szívű és gyermeki tekintetű bűnözővel, a költői forradalom trubadúrjával és meggyőződéses katonaszökevénnyel - és még sok más, hasonlóan bonyolult személyiséggel. S persze a film megismertet a balsorssal is, amely Mafrouzában az élet alapanyaga: elöntött lakások, késelések, perlekedő párok, bizalmatlanság, még a mindezt megörökítő filmes iránt is.
A második rész (Mi a teendő?) a kisemberek végtelen leleményességét ábrázolja, amelyről a létfenntartásért vívott harcban tesznek tanúbizonyságot, a következő fejezet (Pillangó) az élet rituáléit mutatja be, a születési és eljegyzési ceremóniákat, amelyek során erős közösségi kötelékek jönnek létre a társadalom számkivetettjei között. A befejező egység (Parabolák) közvetlenebb társadalomábrázolás: azt mutatja be, hogyan üldözték el a Muzulmán testvérek a helyi sejket. Ezzel a film és a negyed is szomorú véget ér.
Három évvel a forgatás befejezése után maga a valóság szolgáltatta az epilógust: Mafrouzát ledózerolták és lakóit átköltöztették a 15 kilométerrel távolabb felépített Mubarakvárosba, amelyet az ország elnökéről neveztek el. Mint ismeretes, az egyiptomi nép felkelése azóta őt is megbuktatta.
Így minden, ami a forradalom előtti Mafrouzából megmaradt, ez a film. "Költői sírhely, politikai prófécia és egyben szerelmesfilm" - írta Jacques Mandelbaum, a Le Monde szakírója, aki szerint Emmanuelle Demoris sokkoló mozija a portugál Pedro Costa rendező Fontainhaisról, egy másik bádogvárosról szóló filmjeit, vagy a kínai Vang Ping (Wang Bing) A sínektől nyugatra című művét idézi. Az utóbbi egy lebontásra ítélt ipari komplexum munkásainak sorsát ábrázolta. A valóságfilmek magyar rajongói bizonyára kiegészítenék a listát például a néhai Schiffer Pál egynémely alkotásával.
Forrás: MTI
