Pálmafák, kék ég, fehér homok, szikrázó tenger, andalító zene... Valahogy így képzeljük el Hawaiit, ami ugyan mi más lehetne, mint maga a paradicsom?

Nos, nem az. A problémák itt is csak problémák: a rák ugyanolyan halálos betegség, a kamaszkor és az ingatlaneladás egyaránt bonyolult dolgok, a balesetek olykor ugyanúgy tragédiával végződnek, a megcsalás éppannyira fájdalmas érzés, mint a világ bármely más, pálmafákat és homokos tengerpartokat nélkülöző szegletében.

Nagyon jól tudja ezt Matt King (George Clooney) is, aki kómában fekvő felesége kórházi ágya mellett fog bele nem kevés humorral, öniróniával és maró cinizmussal előadott, belső monológokkal átszőtt történetének elbeszélésébe. A film felütéseként gyorsan világossá teszi számunkra, hogy rövid és tömör véleménye szerint a paradicsom megb*szódhat („Paradise can fuck itself!”), Hawaii nem az a rózsaszín, cukros nyálas tündérmese, aminek az emberek többsége gondolja... Ez a némiképp nyers nyitás villámgyorsan és hatásosan számol le az amerikai romkomok által fejünkbe ültetett „havaj“-sztereotípiával, remek kiindulási alapot teremtve arra, hogy Alexander Payne rendező a szigetország valódi, jóval hitelesebb arcát mutathassa meg a mozi nézőinek. (Persze a környezet ettől még nem lesz kevésbé szép, vagy a hawaii ing kevésbé virágmintás, de könnyen megértjük, hogy az ott élő emberek élete miért is nem végtelenített luxusnyaraláshoz hasonlít.)


Matt tehát nincs könnyű helyzetben, nem elég, hogy feleségéről az orvosok lemondtak – ezért valahogy össze kell szednie a barátokat és rokonokat, hogy elbúcsúzhassanak az asszonytól –, hirtelen kamasz gyermekeinek nevelése az ő ölébe szakad, és az örökségül rámaradt föld eladásáról is döntenie kell. Mindennek tetejébe nagyobbik lányától, Alexandrától (Shailene Woodley) megtudja, hogy Elisabeth a baleset előtt megcsalta őt.

A magánéleti válság tetőzik, Clooney pedig remekel a klasszikus payne-i hős szerepében. Kiválóan alakítja a megzuhant, a váratlanul érkezett felelősség súlya alatt vergődő apa és férj szerepét, aki csemetéit kézen fogva nekivág, hogy felderítse felesége csalfaságának történetét. Néhány évvel ezelőtt a Cohen fivérek jöttek rá, Clooney milyen nagyszerűen működik a vérbeli fekete komédiák lúzer karaktereként, és erre az Utódokkal mégjobban ráérősít. Hiába – most már joggal mondhatjuk –, tőle nem is vártunk mást.


De nem Clooney az egyetlen, akinek hálás szerep jutott a filmben: a kiválóan megírt forgatókönyv mellett gyakorlatilag alig tudunk valakit kiemelni, akinek ne lenne jól kitalált és összerakott karaktere, kivéve talán az Alexandra barátját alakító Sid (Nick Krause) figuráját. Sid igazi tuskó, ami bár a film groteszk humorát hivatott volna erősíteni, sehogy sem sikerül. Egyszerűen felesleges, és bántóan kirívó.

Végezetül meg kell említeni, hogy a fentebbiekben többször említett komikum nem veszi el a történet alaphelyzetének drámai élét, sokkal inkább arra szolgál, hogy a sztorin ne uralkodjon el a szentimentalizmus, mi több, olykor még ki is hangsúlyozza a szituáció tragikus mivoltát. A két hangulat jó érzékkel, arányosan keverve váltogatja egymást a filmben, úgy, hogy egyik sem válik túlságosan uralkodóvá a másik rovására.


Payne minden ízében szerethető, jól kigondolt és ehhez méltóan megvalósított mozit készített. (Ha az öt közül bármelyik jelölt kategóriában megkapná az Oscart, nem éreznénk úgy, hogy csalódtunk, sőt, Clooney kifejezetten megérdemelné.) Hawaii minden bizonnyal nem a paradicsom, de jó eséllyel nem is a pokol, a tragédiák mellett a feloldozás ott is bárkinek megadathat.