Talán sokan emlékeznek arra a pár évvel ezelőtt terjedő trükkös kérdésre, hogy kit választanánk az ország vezetőjének, ha csak annyit tudunk, hogy egyikük nem iszik, nem dohányzik és vegetáriánus, míg másikuk részeges, állandóan füstölög és válogatás nélkül élvezi a földi jókat.

Természetesen kevesen választották a tivornyázó alakot, és megdöbbenéssel hallották később, hogy az első variáció Hitlert, míg a másik Sir Winston Churchillt takarta.


Nyilván egy ember jellemét nem elsősorban a hús- és jövedékitermék-fogyasztás határozza meg, ám a dolognak annyi relevanciája mégis van, hogy Hitler volt az, aki – saját ellenérzésétől hajtva – az első eredményes dohányzás elleni kampányt kezdeményezte. Olyannyira sikeresen tette ezt, hogy Németországban az azóta eltelt idő alatt sem sikerült olyan alacsonyra szorítani a dohányzók számát, mint amilyen Hitler idejében volt.


Ebben az időben a világ teljes értetlenséggel tekintett Németországra, hogy miért fordulnak egy átlagos, normális tevékenység ellen, mely már i.e. 5. évezredben is szerves része volt az emberek életének. Az ellenzés alapvető indokai között ugyan a faji tisztaság és az árja német genom sértetlenségének megőrzése szerepelt, de eszközeit és eredményességét tekintve hasonló a mai korban alkalmazott módszerekhez.

Nézzük hát meg, hogyan is jutottunk el a dohánylevél-testű istennőktől az utcákra (idővel majd onnan is el-)űzött számkivetettekig, akiket ma dohányosoknak nevezünk.

Érdemes tisztázni, hogy rövid áttekintésünk első részében a dohányzás szó alatt bárminemű anyag tudatos füstté alakítását és annak belélegzését értjük, nem korlátozva ezt egy bizonyos növényfajra.

A dohányzás elengedhetetlen része volt a történelem előtti vallásos, sámáni rituáléknak, melynek bizonyítására hatezer éves emlékek állnak rendelkezésünkre. A nagy ókori civilizációkban a széles körben ismert tömjén mellett marihuánát, vajat, halbelsőségeket, szárított kígyóbőrt és még sok más hasonló dolgot „szívtak” az emberek. A dohányzás elsődleges eszköze ebben az időszakban a pipa volt, és a tevékenységnek számos gyógyhatást tulajdonítottak. Pontos kifejezés híján a dohányzást a legtöbb helyen füstivásnak hívták.

A valódi dohány ismeretlensége a későbbiekben sem gátolta meg az embereket abban, hogy békésen füstölögjenek. Az egyik legjellemzőbb ilyen terület a Közel-Kelet, mely gyakorlatilag kenderfüstben úszott, és ahol a dohányzás – helyenként mind a mai napig – az egyik legfontosabb társadalmi tevékenységek közé tartozott.

A dohánynövény őshazájában, az amerikai kontinensen már több mint kétezer évvel ezelőtt felfedezték annak különleges hatásait, és eleinte szintén rituális célokból kezdték el használni. Az azt követő évszázadokban a maják és az aztékok is rendszeresen fogyasztották a dohányt, mígnem szinte minden indián törzs hagyományába szerves módon beépült.


A dohányt nagyon tisztelték és a teremtő ajándékának vélték, kereskedelmi értéke pedig igen magas volt. A „békepipának” nevezett tárgyat nemcsak háború végeztével, hanem üzletek, egyezségek megkötésekor is használták, és úgy tartották, hogy a felszálló füst a mennybe viszi gondolataikat, imáikat.

Az igazán hatalmas áttörést természetesen Kolumbusz Kristóf expedíciója hozta. A felfedező naplójában azt írta, „a helyiek gyümölcsöket, fa lándzsákat és jellegzetes szagú, szárított leveleket hoztak ajándékba.” Egyértelmű volt, hogy a helyiek számára ezek kedves, értékes tárgyak, így mindet a hajóra vitette, ahol később a gyümölcsöket megették, a leveleket pedig kidobták.

Az expedíció egy későbbi szakaszában, Kubában, Rodrigo de Jerez és Luis de Torres látták meg először, hogy mire is való az a bizonyos furcsa levél. Mai ismereteink szerint Jerez volt az első európai, aki megízlelte a valódi dohány zamatát. Érdekesség, hogy Jerez annyira megszerette a dohányt, hogy haza is vitt magával egy szép adagot, ám otthoni szomszédait halálra rémisztette az Európában akkor még ismeretlen, szájból gomolygó füsttel járó módszer, és feljelentették a matrózt, aki hét évet ült rács mögött a Szent Inkvizíció jóvoltából. Mire Jerez kiszabadult, addigra a dohány már egész Spanyolországot meghódította az Újvilágból érkező importnak köszönhetően.


Európa többi részének sem kellett sokat várni a különleges növényre. A spanyolok és portugálok után Franciaország következett, ahova lisszaboni nagykövetük, Jean Nicot (róla nevezték el a nikotint) jóvoltából érkezett meg az első dohányszállítmány.

Akkoriban úgy tartották, hogy a dohány egy igazi varázsszer, mely szinte minden betegség ellen védelmet nyújt. Valóban igaz, hogy többek között fájdalomcsillapítónak, élénkítőnek és étvágygerjesztőnek is kiváló, de a korabeli orvosok többször is túllőttek a célon a dohány egészségügyi alkalmazását illetően. Ilyen volt az is, amikor úgynevezett dohányfüst-beöntést adtak a fulladás miatt eszméletét vesztett embereknek. Ez a gyakorlat egyébként egészen a 19. századig nagy népszerűségnek örvendett, ugyanis sok leírás szerint sikeresen lehetett alkalmazni az újraélesztéshez. Arról már persze nem szól a fáma, hogy valóban a dohány jótékony hatása, vagy esetleg a belekben kavargó forró füst ébresztette-e fel a szerencsétlenül járt embereket.

A dohány világméretű elterjedésében tehát a legnagyobb szerep a vélt jótékony egészségügyi hatásoknak jutott. Alig egy évszázadba telt, mire tulajdonképpen az egész világon termesztett vagy kapható növény lett a dohányból.

Természetesen a hatalmas népszerűség és a végtelennek bizonyuló kereslet arra is rávilágított, hogy a dohány termesztése rendkívül jó üzlet. Az első sikeres termesztő a virginiai John Rolfe volt, aki az 1600-as évek elején hozta létre ültetvényét, ami miatt a környéken hamarosan átkeresztelték a dohányt „barna arannyá”.

Rolfe felesége egyébként az a Pocahontas, akiről számos népszerű történetet ismert meg a világ. Talán kissé illúzióromboló, hogy az indián hercegnő nem a meséből ismert szőke szépfiúba, hanem az első valóságos dohánygyárosba szeretett bele. További érdekesség, hogy Pocahontas – vagy ahogy házasságkötése után nevezték, Rebecca Rolfe – leszármazottai közé tartozik többek között két First Lady, Edith Wilson és Nancy Reagan is.

Mindenesetre kétség sem fér hozzá, hogy a dohány nagy üzlet volt már akkor is. Beszéljenek a számok a dohánytermelés korai szakaszából: 1616-ban 1100 kilogramm dohányt termeltek a virginiai Jamestownban, 1620-ra ez a szám már 54 000 kilóra emelkedett. Többek között ennek köszönhető, hogy újabb és újabb ültetvényeket keresve a telepesek elindultak Amerika ismeretlen, nyugati tája felé. Későbbiekben volt olyan időszak, melyben az Egyesült Államok költségvetésének egyharmada a dohánnyal kapcsolatos bevételekből származott, sőt, a polgárháború alatt dohányfedezetre vettek fel kölcsönt a franciáktól.

A dohány fogyasztása tehát szinte társadalmi követelménnyé, a szociális élet elengedhetetlen részévé vált. Ismét kiváló példa erre az Egyesült Államok, ahol nagyon sokáig még a templomokban és a Fehér Házban is lépten-nyomon köpőtálakba lehetett botlani – ekkor még a rágott dohány volt a legnépszerűbb.

A trend egyébként folytatódik tovább – legalábbis Hitlerig. A rágódohányt először a szivar, majd a 20. században a cigaretta váltotta fel, mint legkedveltebb fogyasztási módszer, de egy dolog mindig nagyon fontos maradt, ez pedig a szociális életben betöltött szerep, mely már hatezer éve együtt jár a tevékenységgel.


Számtalan modern tanulmány olvasható arról, hogy a dohányosok általában szélesebb baráti körrel rendelkeznek, nyitottabbak, nagyobb eséllyel elegyednek szóba másokkal, sokkal elégedettebbek szociális életükkel, és kisebb valószínűséggel lesznek depressziósak, mint nemdohányzó társaik.

Természetesen véletlenül sem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy semmibe veszem a nemdohányzók védelmét, hiszen az embertársak iránti alapvető tisztelet nagyon fontos.

Azt azonban meg kell jegyeznem, hogy a nemdohányzók védelme az utóbbi időben átalakult a dohányzók támadásává, illetve kihasználásává. A nyilvános helyek teljes füstmentesítését sokan üdvözölték, sokan pedig átkozzák, hiszen nehéz megérteni, hogy az elkülönített, szellőzőrendszerrel ellátott dohányzóhelyiségekkel mi volt baj.

Az is érdekes, hogy míg a dohányosok nagy többsége – sajnos nem mindenki – odafigyel arra, hogy az utcán távol álljon a gyerekektől, ne fújja más arcába a füstöt stb., addig megtörténhetett az, hogy egy koncert szünetében 1500 embert bezártak egy – dohányzóhelyiségét mostanában megszüntető – épületbe, mert senkinek nem jutott eszébe, hogy lesznek, akik esetleg kimennének a fagyban is rágyújtani. Sajnos ez az egyoldalú figyelmesség sok más példán keresztül is leszűrhető.

Ettől függetlenül a fenti dolgokat még mind el lehet viselni. Az, aki valóban szeret dohányozni, legfeljebb csak zsörtölődik egy kicsit, majd megszokja. Ami a legfelháborítóbb az egészben, az az, hogy ezt a cirkuszt megpróbálják azzal eladni, hogy le akarják szoktatni a népet a káros szenvedélyről, mely rengeteg pénzzel károsítja meg az egészségpénztárat. Ha valóban ez lenne a cél, akkor nem tízforintonként emelnék az árát egy olyan terméknek, amiről a legtöbben – élvezet vagy súlyos függőség miatt – nem akarnak lemondani. Ennek a módszernek egy eredménye van: egyre több és több büntetést lehet kiróni a társadalom egyik jelentős szegmensére, mely szigorúan véve nem csinál semmi törvénybe ütköző dolgot.

Félreértés ne essék, ez az írás nem a dohányzást kívánja propagálni, hanem az ellen a módszer ellen szól, ahogyan az érdekeltek az egészség megőrzőinek kétszínű álarca mögött lassan minden toleranciát száműznek a dohányzás társadalmi megítéléséből, deviánsnak bélyegezve ezzel a dohányzókat, holott – ahogy erre fentebb hosszan kitértünk – a dohányzás évezredek óta alapvető része kultúránknak (ha nem is a legegészségesebb). Oszd meg és uralkodj, tartja a mondás.

Ha valóban a nemzet gyógyulása lenne a cél, akkor egyszerre kellene megemelni a cigaretta árát kétezer forinttal, a súlyos szenvedélybetegeknek meg receptre adni a csökkenő mennyiségű dohányt, és akkor biztos, hogy nagyon sokan abbahagynák. Tegyük ezt! Persze így sem a jövedéki adó, sem a dohánygyárak társasági adója – és a tőlük érkező esetleges „egyéb juttatások” –, sem az iparághoz kapcsolható ÁFA nem folyna be az államkasszába, illetve az éppen aktuális zsebekbe.


Nevezzük hát nevén a gyereket, és döntsük el, hogy pénzt akarunk keresni, gyógyítani akarunk, vagy csak – szokásunkhoz híven – Nyugat-Európa után kullogva, évtizedekkel megkésett, de legalább sokkal szigorúbb törvényekkel bizonygatjuk nemzetköziségünket, ami egyébként egyre kevesebb embert érdekel.