Ha azt mondom, hogy van egy étterem, ami egy metróaluljáróban van, csak tíz vendég fér el benne, és még csak mosdója sincs, akkor elhiszed, hogy három Michelin-csillagot kapott?
Ugyanezt gondolja a világ első három Michelin-csillagos sushi séfje, a 85 éves korában is aktívan dolgozó Jiro Ono, aki a világ egyik legkisebb, legletisztultabb és legjobbnak tartott sushi éttermét vezeti. David Gelb forgatott is gyorsan róla egy dokumentumfilmet, hogy a konyha titkaiba olyan emberek is beleshessenek, mint mondjuk én, akinek valószínűleg soha nem adatik majd meg, hogy Jiro sushijából egyen.
Bánom is eléggé, és annak, aki szereti a sushit, azt tanácsolom, eszébe ne jusson éhesen megnézni, mert végig nyáladzani fog. A film ugyanúgy nélkülözi a mesterkéltséget, mint Jiro étterme, ahova hónapokra előle kell asztalt foglalni, de minden apró részletnek meg van a maga jelentősége. A séf nem titkolózik, nem rejtegeti a mesterfogásait, mert tisztában van vele, hogy hiába mondja őket el, hosszú gyakorlás nélkül úgysem tudják majd utána csinálni.
A filmben Jiro mellett fiai és tanoncai is megszólalnak, akik mind egyetértenek abban, hogy ezt csak teljes odaadással lehet csinálni, és aki nincs legalább annyira maximalista, mint Jiro, akkor meg se próbáljon beállni hozzá.
A dokumentumfilm kifejezetten izgalmasan tárja fel az étterem hátterét, és sikeresen győz meg arról, hogy vannak még legendák. A Sushiálmok egy elejétől végéig élvezhető alkotás, ami megmutatja, mennyi dologra kell odafigyelni ahhoz, hogy egy tökéletes falatot tegyen a séf a vendége elé, a polip masszírozásától kezdve a rizskereskedőn át a forró kéztörlőkendőig.
Halak, aranyos japánok és lassan pörkölődő algalapok minden mennyiségben, gyönyörűen fényképezve és érdekesen tálalva, igazán köszönöm, David Gelb.
