„Asszem néha emlékszek... Ül az ágy szélén, kezét a fejemre teszi, és azt mondja: hű de forró... Nemtom... Talán a nő az intézetbe.... Próbálok emlékezni, asszem, hogy nő volt.”

Mennyire hasonlóak vagyunk mi ehhez a Charlie Gordonhoz! Pontosabban, mennyire hasonlóak vagyunk a Daniel Keyes Virágot Algernonnak című regényéből Ilyés Lénárd által átírt, dramatizált és előadott, Bitskey Lukács által rendezett, most bemutatott monodráma hőséhez.


Ilyés Lénárdot – a legfüggetlenebb független színészt –, már láthattuk az Alessandro Baricco írta zseniális Novocentóban és az Ételliftben is, sok más darab mellett, de talán sosem is passzolt ennyire rá szerep, s én mindvégig aggódtam kissé érte, hogy úgy marad. Aggódtam, hogy Ilyés Lénárd Charlie Gordon marad, holott Lénárd mindig kissé Charlie is volt, s ahogy egyre jobban belemerül a játékba, jóllehet első perctől játékban van, annál nyomasztóbban érzékelteti, hogy mi mind – többé vagy kevésbé – Charlie Gordonok vagyunk. Különböző szinteken és különböző belátási állapotban, de mi mind hősei vagyunk ennek a történetnek.

Fejlődés- és visszafejlődés-regény a Virágot Algernonnak, amelynek elején harminckét éves főhősünk talán egy hétéves gyerek szintjén áll. Pékműhelyben dolgozik, ahol észre sem veszi, hogy kiröhögik. Közben Miss Kinnian óráira jár, amit szellemi fogyatékos felnőtteknek tartanak. Aztán jön a „csoda", a „nagy lehetőség", egy műtéttel megnövelhetik intelligenciáját. Charlie vállalja, hogy Algernonnal – a kis fehér egérrel – együtt a teszt alanyává válik. Utóbbi szuper intelligens kisegér lesz, s Charlie is napról-napra okosabb. Ez az a rész, amit Ilyés Lénárd sziporkázva ad vissza. Ahogy egyre okosabb lesz, előbb felismeri, hogy a munkahelyén barátainak hitt kollegák valójában hülyére veszik, hogy volt valaha családja, és persze, hogy mennyire csinos ez a Miss Kinnian.

Aztán jönnek a váltások, ahogy Charlie már nem mindennapi intelligenciára tesz szert, s mindezek ellenére, vagy éppen ezért rájön: rettentően egyedül maradt. Minél többet tud, annál magányosabb. Előbb munkahelyét veszti el, aztán egyre többször lesz arrogáns és türelmetlen környezetével. Ilyés Lénárd ezeket a kirohanásokat olyan hitelesen adja elő, hogy az emberben megáll az ütő, s az előbb még pátyolgatni és segíteni kívánt, szeretni való, de kétségtelenül debil Charlie Gordon hirtelen a legellenszenvesebb intellektuális vadbarommá vedlik át.

Aztán eljön a konferencia, ahol Charlie is, és Algernon is szerepel, s előbbi rájön, hogy ő se több, mint utóbbi, vagyis kísérleti egér csupán a tudomány számára, s mennyire csalfa játékot űznek vele. Végül pedig saját kutatásokba kezd, s felfedezi, hogy akárcsak Algernonra, hamarosan őrá is leépülés vár, s a műtét „sikere" csak időleges volt.


Aztán a történet végén a teljes leépülés is bekövetkezik, mégis a dráma nem tűnik el nyomtalanul, valami megváltozott Charlie Gordonban, s ez olyan megfoghatatlan, olyan apróság, amit Ilyés Lénárd már nem is annyira a szavak, mint a színpadi játék és mozgás szintjén érzékeltet. Mimikrije sajátos és kifinomult, hogy míg másnál lehet, hogy ez már sokszor túl sok lenne, ő mégis mindig betartja azt a határt, ami a túljátszástól választja el. Részben ettől lesz az örökké aktuális regényből adaptált monodráma végtelenül mai, mostani, nekünk és rólunk szóló.

Hányszor vesszük észre, hogy azok között, akikkel együtt dolgozunk, lógunk, vagyunk, sokan valójában nem is a barátaink? Sőt. Pedig: mi azt hittük. Hányszor szeretünk bele azokba, akik segítenek nekünk, s hányszor vagyunk arrogánsak és türelmetlenek, csak azért, mert azt képzeljük, valamit jobban tudunk? Sokszor. De vajon hányszor látjuk be, hogy az egész csak egy rosszul sikerült kísérlet, egy jobb esetben is csupán csak néhány kellemes pillanattal megáldott, apokaliptikus monológ? Hányszor látjuk magunkat ebben az egész történetben ennyire végtelenül egyedül? Bármit is tegyünk, bármennyire hülyék vagy zseniálisak legyünk épp, ugyanúgy nem érdekel senkit sem környezetünkben. A magányról, a teljes egyedüllétről beszélek, amivel meg kell küzdenünk. Igaz, sosem is úgy, mint Ilyés Lénárdnak, akinek teljesen egyedül kell azt a másfél órát totális színházzá alakítania, elmondania nem csak Charlie Gordon, Algernon, Miss Kinian, a kollegák, a tudósok és orvosok történetét, hanem a sajátját és a miénket is. Látjátok, így röhögnek rajtunk, s mi mégis vásárra visszük a bőrünket, így okosodunk meg, s így hibázunk, így vagyunk magányosak nagy okosságunkkal, s így süllyedünk a sötétségbe vissza végül. Valami mégis történt, valami változott, s ahogy Charlie virágot visz Algernonnak, úgy mi sem felejtjük el: élünk, s ebbe más is belehalt már.

Algernon-effektus

„Asszem, néha emlékszek... Asszem, hogy emlékszek... Ül az ágy szélén, kezét a fejemre teszi, és azt mondja: hű, de forró... Nemtom... Talán a nő az intézetbe.... Próbálok, próbálok emlékezni, asszem, hogy nő volt." – Kísérleti patkánynevelde 70 percben, avagy egy orvosi látlelet balladája. Daniel Keyes: Virágot Algernonnak című regénye alapján az előadást írta: Ilyés Lénárd, rendezte: Bicskey Lukács, játssza: Ilyés Lénárd.

Az Algernon-effektus előadások időpontjai:

Február 18. hétfő, 19 óra, Debrecen, Színláz Műhely

Február 19. kedd, 19 óra, Budapest, Fekvő 8

Február 20. szerda, 19 óra, Székesfehérvár, Kaffka Beat

Március 15. péntek, 19 óra, Eger, Földszint 2

Március 17. vasárnap, 19 óra, Gyöngyös

Április 6. szombat, 17 óra, Szentendre, P'art mozi

Február 27., 19 óra, Szféra klub (Hársfa utca 41.)

Április 7., 19 óra, MÜSZIFoglalás itt!