Mindig elbűvöl, hogyan képesek néha az emberek egész egyszerűen nem  embernek való műveket készíteni. Joshua Oppenheimer tökéletesen teljesítette ezt a feladatot.

Ennyire szürreális, kegyetlen, pimasz és hatásos csak élet lehet, de ettől a film még nem válik kellemes alkotássá, sőt. Épp a tudat, hogy minden, amit látok, valóságos, még hányingerkeltőbbé tette az amúgy sem kényelmes képsorokat.



És hiába próbáltam meg az előző bekezdésekben dramatizálni Az ölés aktusát, kevés konkrét dolgot tudok megemlíteni belőle, ami miatt kifejezetten rosszul éreztem magam. A film alaphelyzete annyira egyszerű, mint amennyire groteszk, de kevés valóban erőszakos képsor kapott benne helyet. Oppenheimer fogta a kameráját, elballagott Indonéziába, megkeresett pár tömeggyilkost, és szépen megkérte őket, hogy rendezzenek filmet a politika zászlaja alatt elkövetett mészárlásaikról.

Az 1965-66-os tisztogatásokért felelős, és erre kifejezetten büszke és hiú öregek pedig kapva kaptak az alkalmon, és örömmel álltak a kamerák elé. Hogy, mint említik a filmben, elmeséljék az igazat az utókornak. Itt egy picit azért megremeg az ember gyomra, mert minden történelmi igazság, amiről le kell rántani a leplet, nem a legvidámabb időszakokra vonatkozik.

A film az első pár lassabb jelenet után gyakorlatilag minden képzeletet felülmúl, pedig egy csepp igazi vér sem folyik benne. Lázasan kutatok ugyan az agyamban, hogy legalább egy érzékletes példát hozzak a két órás műből, de valahogy nem akaródzik. Nem akarok belegondolni, hogy mit láttam. Az ölés aktusát muszáj megnézni, de muszáj eltemetni olyan mélyre, hogy csak nagyon ritkán buggyanjon fel belőle valami teljesen eszement rész, amit aztán a hányingerünkkel együtt vissza is nyelünk azonnal.


Rózsaszín műselyembe préselt, elhízott gyilkos, a műfogsorával játszó, piperkőc szadista, a barátnője apját gond nélkül felkoncoló, tisztes ősz hajú úriember, van itt minden. De a legijesztőbb az őszinte mosoly, ami sztorizgatás közben az arcukra ül. Vagy az, amikor rájönnek, hogy talán mégis elítélendő, amit tettek...?

Mondjuk azt sem tudom elképzelni, hogyan volt képes Oppenheimer végigvinni ezt a projektet, de őszinte elismerésem neki, az biztos. És nyilván azoknak is, akiknek sikerült a Titanic Filmfesztiválos vetítést végigülni – bár lehet, hogy őket is a döbbenet szögezte a székekbe, mint engem.

Most, hogy megírtam ezt a cikket, a következő 5 évben nem szeretnék erre a filmre gondolni. Vagy inkább soha többet.