Vajon nem arról van-e szó, hogy az emberek hőseikről is le akarják rántani a leplet? Vagyis nem akarják és nem is tudják elfogadni, hogy bárki „jobb" legyen, mint ők.

Mikor három éve kiadtuk Békássy Ferenc egybegyűjtött írásait, tudtuk, hogy érdemes lenne meglévő levelezésére is figyelmet fordítani, hiszen azok tovább gazdagíthatják az épülő – és sokáig rejtőző – életművet, és közelebb engednek minket ehhez a nagyszerű fiatalemberhez. Békássy reménytelenül szerelmes volt leveleinek címzettjébe: Noel Olivier-be, miközben Noel kapcsolatot tartott fenn Rupert Brooke-kal, a háborúban szintén elpusztult fiatal angol költővel, akit Yeats a „legjobb képű angolnak" tartott. Békássy Ferenc leveleit elsőként az 1956-ban Angliába emigrált, mára nyugalmazott cambridge-i professzor és kiváló magyar költő, Gömöri György fedezte fel, és bocsájtotta teljes terjedelmükben rendelkezésünkre, hogy aztán Balogi Virág lefordíthassa őket, mivel természetesen ez a harminckét levél angolul íródott. A szerző érzései mellett levelei sokat elárulnak motivációiról, utazásairól és kapcsolódásairól is.

Nagyon nagy kérdés volt azonban számomra, hogy mindazok után, hogy az elsődleges anyagot, vagyis Békássy írásait közreadtuk, szükség van-e erre a szövegközlésre is? Miután azonban a leveleket elolvastuk, világossá vált, hogy Békássy Ferenc, úgy is mint szerző és ember, sokkal közelebb kerülhet az olvasóhoz a levelek által, továbbá tényleg jobban megérthetjük az első háború borzalmát és őrületét. Láthatunk egy kamasz fiút, aki hőssé érik, egy beteljesületlen szerelmet, és igen sok információt tudunk meg a magyar és különösen az angol irodalomról. Testközelből. És éppen ez a testközelség volt, ami zavart, és ami etikai aggályokat ébresztett bennem. Miközben természetesen tudom és látom, hogy napjainkban sokkal népszerűbbek a pletykák és szaftos történetek a költőkről és írókról, mint a költők és írók létének tényleges értelme: a művek. Talán csak azért, mert magam is költő vagyok és író, zavar az, hogy a közönség egy része a hétköznapi pletykáért odadobja a valódi tudást, a közönséges pornográfiáért odadobja a tiszta erotikát. Mintha többé már nem a művek számítanának, hanem az emberek botlásai. Ez a hétvégi irodalmárkodás, a nagy művek magasságáig soha felnőni nem tudó kamasz röhögés, cinkos összekacsintás nem véletlenül népszerű a tömegbutítás és az információs manipuláció korában.

Vajon nem arról van-e szó, hogy az emberek hőseikről is le akarják rántani a leplet? Vagyis, nem akarják és nem is tudják elfogadni, hogy bárki „jobb" legyen, mint ők. Vajon nem arról van-e szó, hogy a nagy írók és költők (és művészek) csetlései és botlásai igazolják saját korruptságuk? Hiszen, ha kiderül Adyról, hogy nők bolondja volt és ivott, akkor már nem is fájnak annyira a magyarságot ostorozó versei, ugye? Ha megtudjuk Babitsról, hogy milyen férj volt, akkor mit számít, hogy hatalmas verseket írt, nem igaz? Vagy, ha Virginia Woolf depressziós és neurotikus volt, akkor egy csöppet sem fontos, hogy milyen zseniális prózaíró volt úgy mellesleg, nemde? Természetesen a kérdéseim ironikusak, de talán jól érzékeltetik, hogy mivel is volt a legfőbb problémám, amikor ezeknek a leveleknek a kiadására gondoltunk. Hiszen tényleg bepillanthatunk a „függöny mögé", láthatjuk Békássy Ferencet felnőni, szerelmesnek, bolondnak és talán kissé követelőzőnek lenni. Láthatjuk, ahogy meghaladja önmagát, és elengedi a lányt, akit szeretett, elengedi a barátokat, a kötődéseket, s láthatjuk halálba indulni is. Ez a „függöny mögé" pillantás nagyon intim tett azok számára, akikben még maradt némi szemérmesség ebben a túlontúl kitárulkozó világban.

E kötet olvasását filoszok és irodalomtörténészek mellett elsősorban azoknak ajánlom, akik át tudják érezni ezeknek a leveleknek az intimitását. Szemérmeseknek és érzékenyeknek, akik együtt tudnak érezni egy 17 éves fiúval, és akik nem félnek a szemébe nézni egy halálba induló 22 évesnek. Békássy Ferenc – millió katonatársával együtt mindkét oldalon, minden háborúban – ugyanis értünk halt meg, méghozzá értelmetlenül. Értelmetlenül, mert minden háború értelmetlen, ostoba, eleve vesztes ügy. Áldozathozatala azonban megérlelte benne a nagy költőt, és bárki-bármit is állít, nagy költő lett. Lehet, ezt csak mi tudjuk róla, néhány kései olvasója, de azért néhány korai méltatója is egyetértene velünk. Nem véletlenül méltatta ugyanis Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Schöpflin, s nem véletlenül említette őt pozitívan Weöres és Cs. Szabó. Végképp nem véletlen, hogy olyan irodalomtörténészek foglalkoztak vele, mint Éder, Sipos Lajos vagy éppen Gömöri György. Ez a névsor és az általuk leírt cikkek és tanulmányok is elég érv lett volna, hogy ne engedjük egy angliai fiókban elfelejtődni hagyni Békássy leveleit, de nem ez volt a legfőbb érv.

A legfőbb érv az volt, hogy ezek a levelek máig élő tükrök. Tükrök, amelyekben megláthatjuk, hogy hogyan sodródik bele egy világ a háborúba, és hogyan élik meg mindezt a kor legnemesebb és legtanultabb fiataljai. Olyan tükörkép pillant vissza ránk a száz esztendővel korábbi Anglia és Magyarország felől, amelyben itt-ott saját magunkat és saját korunkat is megláthatjuk. A leveleket azért kell kiadnunk, mert hátha tanulhatunk majd belőle.

Békássy Ferenc szerelmes levelei című könyv bemutatója az Ünnepi Könyvhéten a Petőfi Irodalmi Múzeumban lesz 2013. június 10-én, hétfőn, este héttől. A könyvről és Békássy Ferencről beszélget Gömöri György, Szörényi László és Weiner Sennyey Tibor. A levelekből részleteket olvasnak fel a Radikális Szabadidő Színház színészei. (Facebook esemény itt)

Békássy Ferenc szerelmes levelei. Fordította Balogi Virág. Szerkesztette Gömöri György és cikkünk szerzője Weiner Sennyey Tibor. Tördelő és segédszerkesztő Lőrincz Gergely. Olvasószerkesztő Stenszky Cecília. Kiadja az Aranymadár Alapítvány. Budapest. 2013.