1456. augusztus 11-én vesztette életét a nándorfehérvári táborban kitört pestisjárványban a legendás törökverő hadvezér.
Az 1446–1453 között kormányzói tisztséget is betöltő főkapitány és erdélyi vajda győzelmeinek köszönhetően az oszmánok – a hős halála után – hosszú évtizedekig kerülték a háborút Magyarországgal, így hazánk értékes időt nyert nemzeti reneszánszának kibontakoztatására.
Hunyadi származása körül máig viták folynak, amiért egyrészt az információhiány, másrészt viszont éppen a Hunyadi Mátyás korából származó források a felelősek, reneszánsz királyunk krónikásai ugyanis igyekeztek minél előkelőbb ősöket szerezni mecénásuknak. A történettudomány jelenlegi álláspontja szerint Hunyadi Serba fia Vajk, egy havasalföldi kenéz és Morzsinai Erzsébet fia volt, és 1407 körül látta meg a napvilágot. A legendák kedvelői számára azonban sokkal tetszetősebb az a történet, miszerint Erzsébet gyermeke – állítólagos – szeretőjétől, Luxemburgi Zsigmond királytól származott, és Vajk csak az ő „parancsára" viselte gondját a gyermeknek. A kalandos történet hívei úgy vélik, Serba fia Vajk ezért a szolgálatért kapott jelentős birtokokat Hunyad megyében, és utóbb a fiatal János pályája ezért is ívelt olyan magasra, hogy az uralkodó még – 1433-as – császári koronázására is magával vitte.
Ha az olvasó kevesellné a törökverő hős személye körül dúló vitákat, akkor elmondhatjuk, hogy még a Vajkot apának „elismerők" tábora sem egységes, mivel a romániai történetírás mindenáron megpróbálja román ősöktől származtatni Hunyadit, hovatovább őt és fiát, Mátyást egyenesen románnak tüntetik fel. Túl azon, hogy Havasalföld nemessége ebben az időszakban javarészt még kun származású volt – tehát Vajk kenéz is az lehetett – ahhoz kétség sem fér, hogy mind a főúr, mind utódai magukat – a kor terminológiája szerint – magyar nemesnek tartották, és a politikában is a királyság érdekeit helyezték előtérbe.
Hunyadi, mint fent említettük, valóban magasra jutott az udvari ranglétrán, és Zsigmond egyik kedvenc apródja lett, aki Ozorai Pipó és Lazarevics István szerb fejedelem alatt is szolgált, uralkodója oldalán pedig bejárta egész Európát. A törökverő hős ezenkívül két esztendőt töltött a milánói Visconti hercegek udvarában, ahol megismerkedhetett a condottierék – zsoldosvezérek – által képviselt itáliai harcmodorral. Hunyadi, utazásainak, valamint a huszita és török háborúkban szerzett tapasztalatainak köszönhetően számos taktikát megismert, melyeket saját seregében is meghonosított, és az ütközetek során leleményes módon kombinált. Hunyadi a „tanulóévek" alatt – még 1433-ban – feleségül vette Szilágyi Erzsébetet, akitől két fia, László és későbbi királyunk, Mátyás született. Luxemburgi Zsigmond idején Hunyadi lovagi címig küzdötte fel magát, az elhunyt király veje, Albert uralma alatt pedig egészen a szörényi bánságig jutott.
Az 1439 utáni trónviszályban a törökverő hős a lengyel Jagelló Ulászló pártjára állt, és jelentős szerepet vitt az özvegy Erzsébet királyné ellen kivívott fegyveres győzelemben. A fiatal király négyéves uralma alatt Hunyadi birtokai jelentősen megnövekedtek, miközben báni címe mellett Erdélyt is megszerezte magának. A hős mint vajda és délvidéki bán került először szembe a törökökkel, és a Magyar Királyság katonai erejét „kóstolgató" oszmánok ellen mindannyiszor győzelmet aratott: 1441-ben Szendrő mellett Isza bég seregét verte meg, 1442-ben pedig az Erdélyre támadó Mezid béget győzte le.
Hunyadi sikerei nyomán egy ideig reális célkitűzésnek tűnt, hogy Magyarország egy keresztes hadjárat során – a fellázadó balkáni népek segítségével – megkísérelje kiűzni a törököket Európából. Az erdélyi vajda 1443 júliusában „hosszú hadjáratra" indult a Balkán-félszigetre, mely során számos béget megvert, miközben fellázította és felszabadította Szerbia és Bulgária jelentős részét; a győzelmek nyomán úgy tűnt, a török kiűzése egy karnyújtásnyira van, a valóságban azonban a tehetséges hadvezér csak kisebb tartományi seregek felett aratott diadalt, nem a szultáni főerők ellen. 1444 nyarán tehát, amikor Murád – Mezid bég útján – kedvező békét akart kötni a magyarokkal, Cesarini pápai legátus Ulászlót és Hunyadit egy reménytelen háborúba rángattak bele, mely során – a novemberi várnai ütközetben – a magyar seregek katasztrofális vereséget szenvedtek. I. Ulászló életét vesztette a csatamezőn, Hunyadi pedig csak nagy nehézségek árán térhetett haza.
Miután a trón egyetlen lehetséges örököse a Bécsben tartott – kiskorú – V. László volt, Magyarországon egy átmeneti rendszert kellett bevezetni, ahol 1445-től hét főkapitány, majd 1446-tól – mint gubernátor – Hunyadi János irányított a királyság ügyeit. Hét éven keresztül a törökverő hadvezér volt az ország első embere, aki számos jogkör birtokában, egy országtanács felügyelete alatt kormányzott. Ez idő alatt Magyarország – győztes – háborút vívott III. Frigyes német-római császár ellen, sikertelenül törekedett a felvidéki zsoldosvezér, Giskra kiszorítására, a második rigómezei ütközetben pedig – egy szerb–albán–magyar szövetség élén – Hunyadi ismét komoly vereséget szenvedett a szultántól.
A csatát követően a törökverő hadvezér hosszú ideig ellenlábasa, Brankovics György szerb fejedelem fogságában élt, aki csak komoly váltságdíj ellenében bocsátotta őt szabadon. Rigómező után Hunyadi felismerte, hogy Magyarország egymaga képtelen kellő haderőt összpontosítani a Balkán felszabadítására, ezért, miután Európára nem számíthatott, a határok védelmével törődött. Miután V. Lászlót 1453-ban nagykorúvá nyilvánították, a törökverő hős lemondott a gubernátori tisztségről, és életét a török elleni küzdelemnek szentelte.
Hunyadi Rigómező után még számos kisebb hadjáratot indított Szerbia és Bulgária területére, de a Konstantinápolyt, majd 1455-ben Szerbiát meghódító II. Mehmed főseregének feltartóztatására nem volt ereje. A nagy hadvezér végső próbája éppen élete utolsó évében, 1456 során érkezett el, amikor a szultán Közép-Európa kulcsa, a déli végvárrendszer legnagyobb erőssége, Nándorfehérvár ellen vonult.
Hunyadi – és sógora, Szilágyi Mihály – a bárói ligák és az országgyűlés által cserbenhagyva, saját birtokaik és pozícióik bevételéből kellett megvédjék a várat, ennek ellenére 1456. július 22-én – Kapisztrán János szerzetes keresztes hadának támogatásával – mégis győzedelmeskedni tudtak. A számtalan ütközet közül a nagy törökverő éppen utoljára, Nándorfehérvárnál aratta legjelentősebb győzelmét, mellyel egy fél évszázadra elvette az oszmánok kedvét a Magyarország elleni háborútól.
A győzelemben a felmentő sereggel érkező Hunyadinak oroszlánrésze volt, a kiharcolt diadal pedig – mint annyiszor korábban – ismét felvillantotta a lehetőségét annak, hogy az oszmánokat végleg kiűzzék Európából. Bár Hunyadi János pártolta a hadjárat ötletét, annak megvalósítására már nem maradt ideje és ereje, ugyanis 1456. augusztus 11-én a táborban pusztító pestisjárvány őt is elragadta. A halálát követő politikai zűrzavarban ugyan nem volt lehetőség a győzelem kiaknázására, de Hunyadinak hála, Magyarország határai még hosszú évtizedekig sértetlenek maradtak.
Forrás: Rubicon
