– Hát ti? - Mit hát mi? - Hát te? - És ti? Odatotyogok a lábam közt a biciklivel. Zsuzsa és Koletta, két volt osztálytárs. – Sétálunk. Megyünk a tóra. Puszi, puszi.
– Nem jössz? – mondja Zsuzsa.
Két évig mellettem ült.
– Dehogynem.
Megfordítom a kerékpárt és beállok melléjük.
Hazajöttél?
– Már egy hete – Koletta.
- Busszal.
– Hol is voltál? Milánó?
Megyünk a bicikliúton kifelé a városból. Én tolom a biciklit a jobb szélen, Koletta középen, Zsuzsa a másik oldalon.
– Milánótól nem messze.
– És jó volt?
– Jajj, nagyon! Most mesélem a Zsuzsának, hogy mennyire jó volt. Képzeld, lett egy barátom!
– Ott dolgozott, ahol táncoltál?
– Nem, egy vendég volt. Nem lett volna szabad vendégekkel barátkozni, de titokban összejöttünk, és Alfredo mindig eljött értem kocsival, és kocsikáztunk. Annyira jó!
– És akkor mi lesz? Elvesz a gazdag olasz feleségül?
– Hát, nem tudom, remélem.
– És milyen volt a tánc? – kérdezi Zsuzsa.
– Hát imádok táncolni, tudod. Kicsit fárasztó volt, de jó.
– És az Alfredón kívül volt még más is? – én.
– Fiú?
– Nem, lány. Persze, hogy fiú.
– Igen, volt még a Marco, de vele szakítottunk hamar, meg volt még a Pietro, de ő csak azt akarta. Az Alfredo nem ilyen.
– És akkor mennyit kerestél? – Zsuzsa.
– Elég sokat. Nem sikerült túl sokat félretenni, de azért nem állok rosszul.
– Mész vissza? – kérdezem én.
– Persze! Alfredo jön értem kocsival! És elmegyünk nyaralni.
– Tényleg! Hát akkor ez tényleg komoly dolog.
– Igen, hát mondom.
Közben már közel járunk a tóhoz.
Sárga sóder, ragyogó kék víz, pár csenevész fa, rozsdás bányaépületek és munkagépek. Nyár eleje. Meleg. A strand tulajdonképpen egy teherautó-széles sódercsík a löszfal, és a hirtelen mélyülő víz között. Hétvégén tele van, de most szinte teljesen üres a tó környéke. A gépek sem működnek, nincs zaj.
– Van nálatok fürdőruha? – kérdezem.
– Majd bemegyünk bugyiban – szól Zsuzsa.
Megfeszítem a hasizmaimat és leveszem a pólómat.
– Nincs rajtam melltartó – szól Koletta.
– Rajtam sincs – válaszol Zsuzsa. – Tudod, kit fog érdekelni.
Nem szólok. Levetkőzünk. Nálam van fürdőgatya, kicsit elfordulva veszem fel, hogy csak a seggem egyik partját lássák a csajok. Fürdünk, hirtelen mélyül a víz, én úszom pár tempót befelé, de a két lány inkább csak áll és pancsol ott, ahol még leér a lábuk.
Odaúszok a Kolettához, és belekapaszkodok a vállába, mintha nekem ott még túl mély lenne a víz.
– Tartsál meg! – a dereka köré rakom a lábaimat, mintha a kisfia lennék, és átölelem. Kicsit csiklandoz a melle. Nagyon feláll a farkam. Aztán odamegyek a Zsuzsához, és hátulról karolom át. A karommal simítom végig a mellét. Aztán fekszünk a parton, vagyis én fekszem, ők ülnek. Koletta a térdére támaszkodik és kicsit szétrakott lábbal ül.
– Vigyázz arrébb! – mondom neki, és befekszem hanyatt a lábai közé.
Az arcom felé himbálóznak a mellei.
– Na, ott jó neked! – szól Zsuzsa.
– Jó – mondom.
Koletta nem szól semmit. Leereszti az egyik kezét és hozzáér a hajamhoz.
– Gyere menjünk be! – szólok kicsit később a Zsuzsának.
A vízben odamegyek hozzá. Egészen finoman végigsimítom a hátát a bugyijáig. Az egyik ujjammal benyúlok a gumi alá.
– Na mi van? – szól jó hangosan. Koletta minket néz, de csak azt látja, hogy a fejünk közel van egymáshoz és egymást nézzük. Mosolyog.
– Na jól van – szól Zsuzsa, és elfordul, és bebukik a víz alá. Kivillantja a bugyiját, amibe az előbb benyúltam.
Nemsokára visszaindulunk a városba.
– Vizes a bugyim – Koletta.
– Az enyém is – Zsuzsa.
– Az enyém is.
És a bringa kormányán lógó fürdőgatyámra mutatok.
– Gyere fel hozzánk – mondja Koletta –, mert most hozzánk megyünk Zsuzsával. Gyere te is!
Megyünk hozzájuk.
Tolom mellettük a bringám.
– Ez olyan, ahogy így megyünk, mint az a fekete-fehér film – mondom. – Elfelejtettem a címét. A Balatonon vannak.
– Magyar film? És nem unalmas? – mondja Koletta.
– De, de az mindegy. És egy csávó meg egy csaj mennek egy földúton.
– Erről szól? – Zsuzsa.
– Hülye. És a csajnak valami villanyszerelő a férje. Vagyis gazdagnak számít. És behívja a csávót a nyaralóba. A csaj, nem a villanyszerelő. Be is megy a csávó. És a csaj azt akarja, hogy dugja meg, de a csávó nem dugja meg. A hülyéje.
– Direkt azért hívja be? Én nem tudnék így felkínálkozni – mondja Koletta.
– Miért nem? – kérdezem. – Még nem volt olyan, hogy nagyon vágytál valakire?
– Dehogynem, de ez nem olyan.
– Egy nő ilyet nem csinál – szól Zsuzsa. – A nő úgy csinálja, hogy őt hívják be.
– Ti is engem hívtatok most.
– Hülye, mi nem úgy. Különben is, otthon van anyukám.
– Ú, még ő is!
– Hülye hülye!
– Fejezzed be! – szól Zsuzsa.
Már a lakótelepen vagyunk.
– Mindig erre jártam a Zsukival – meséli Koletta.
– Zsuki?
– A kutyám. Olyan aranyos volt. Tavaly halt meg. Az érettségi után.
– Jaj.
– Az szörnyű volt – mondja Zsuzsa.
– Hogyan?
– Az én hibám volt – Koletta. – Hülye voltam.
– Nem a te hibád volt. Véletlen volt! – szól rá mérgesen Zsuzsa.
– Mi történt?
– Semmi – Zsuzsa. – A kutya beszaladt a liftbe, előre, mert pont az emeleten volt nyitva a lift. Nyakán volt a póráz. És elhívták a liftet.
És a póráz kint maradt.
– És a nyaka! – emelem nyakamhoz a kezem. – Úristen! Ez szörnyű.
Koletta nem szól. Felmegyünk.
Otthon van az anyuka. Barátságos, kövérkés nő. Bemegyünk Koletta szobájába, de az ajtó nyitva marad. Mesél Alfredóról és Olaszországról. Iskolába akar járni. Divattervezést tanulni.
– Az jó – mondom.
Az ágya végénél állok. Megfogom a derekát, magamhoz húzom. Zsuzsa az ágyon ül, és egy Milánóról szóló képeskönyvet nézeget. Koletta a combomhoz nyomja a pináját. Érzem a melegét. Ad a számra egy puszit. A fogammal az ajka után kapok. Ad még egyet. Kicsit megsimítja a nyelvével az ajkamat.
– Na jó – mondja. – Most már elég.
Oldalra nézek. Az anyja mosolyogva néz a másik szobából.
