Füst van mindig a Lajosnál, mert mindig mindenki cigizik. Aztán délelőtt ülök a fotelben, amit lomtalanításon szedtünk össze.
Érzem a kárpitba ivódott cigiszagot, és teát iszom. Nincs citrom, nincs tej. Angolos. Hogy utálom, amikor így hívják a tejes teát. De ennek itt cukoríze van, ragad a nyelvem tövére a savanyú romlásíz tőle, pedig fekete dobozos teából csináltam.
Azon gondolkodom, hogy mi a különbség a füst és a szaga között. Hogy akkor most a szag is ártalmas? Végülis a füst is csak szag. Csöngetnek, hosszan, pedig ide röviden sem szokott senki becsöngetni, csak bejönnek és kész. – Beengeded – szól a Lajos. Nem néz fel a számítógépe képernyőjéről.
Megyek és kinyitom az ajtót.
– Szia!
A Rita áll az ajtóban.
Rita egy szőkére festett cigánykurva, a Péter barátnője. Péter egyszer fizetett neki, aztán újra, és Rita harmadszor már nem kért pénzt, és Péter elkezdte magával vinni mindenhova a Ladával. Pár hétig. Aztán meg már nem.
Ritának rövid haja van beszárítva, feláll a feje körül, mint valami glória. A töve fekete, amúgy sárgás. Egyszer találkoztunk Ritával a gyros-osban. Azt sem tudtam, hogy tudja, hol lakik a Lajos. Belép és ad két puszit. Ugyanolyan kihűlt hamutartó szaga van, mint a bútorkárpitnak. Meg hajlakk meg dezodor.
– Szia! – kiabál be Lajosnak.
– Sziasztok srácok – kiáltja el magát mégegyszer.
– Szia – szól a Lajos maga elé odabent.
– Csak gondoltam felugrok, mert erre jártam – szól a csaj, és bejön a szobába a hosszú folyosón, és leül, és keresztbe teszi a lábát. Jó lába van, amúgy is jó csaj. Fiatal, talán húsz éves lehet. Rövid szoknya, magassarkú cipő.
– Helyezd magad kényelembe – szól a Lajos. – Rágyújtasz? – kérdezi, de Rita a fejét rázza.
Én visszaülök a fotelbe, és belekortyolok a teámba.
– Na, és mi szél hozott? – szól Lajos és elfordul a székével Rita felé. – Azt mondod, erre jártál?
– Igen, volt egy kis időm. Kell mennem egy helyre, és kell vinnem virágot, de még van addig egy kis időm.
– Szülinap? – kérdezem.
– Hogy mi? – Egyáltalán nem érti. – Ja! Nem! Nem szülinapra megyek. Csak vinnem kell virágot egy nőnek. Anélkül nem mehetek.
– És milyen virágot viszel? – kérdezi a Lajos.
– Hát rózsát, mi mást!
– Mi mást – mondom.
– Ennek a nőnek rózsát kell vinni.
– Értem – szól a Lajos.
– Na és veletek mi van? – kérdezi Rita.
Átkeresztezi a lábát. Közben próbál kacéran nézni a Lajosra.
– Hát semmi különös – mondja Lajos. – Itt üldögélünk, olvasgatunk.
– Mit olvastok?
– Hát én Hrabalt, te meg most mit is? – néz rám a Lajos.
– Én is Hrabalt most éppen – mondom.
– Hrabalt olvasunk – összegzi Lajos a Ritára nézve.
– És az jó? Az ki?
– Egy író – mondom. – Cseh. Vicces. Várjál, írt ilyen rövideket. Akarsz olvasni? Csak egy rövidet. Hm?
Felveszem a könyvemet és kinyitom a kilencvenhatodik oldalon.
Az a kedvencem, a Karel úr, aki mindig érleli a szalámit, de soha nem sikerül megérlelnie, mert éjszaka álmában ott himbálózik előtte az a szalámi aranyszínű ragyogással, és akkor felébred éjfélkor, és levágja a felét és befalja, és visszafekszik, és újra megkívánja, de csak mondogatja magának, hogy a haverjaidnak érleled, a haverjaidnak érleled, amíg a felesége nem szól, hogy ne gyötörd magad, Karel, és Karel úr csak erre vár, és befalja a maradékot is.
Odaadom Ritának a nyitott könyvet.
– Ezt olvasd – mondom.
– A kis-kert-ben – olvassa fel Rita szótagolva a novella címét.
– Három oldal – mondom biztatóan.
– Ú, hát ez nagyon sok, ennyi időm nem lesz – mondja a Rita.
– Dehogynem – mondom. – Csak kezdd el.
– Na jó! De félkor szóljatok! – mondja Rita, és elkezd olvasni. Miközben olvas, mozog a szája, és lehet hallani, ahogy hangtalanul suttog is hozzá. Lajos elégedetten visszafordul a géphez, én pedig hátradőlök és nézem, ahogy a Rita olvas és mozog szája.
A lábát nézem a harisnyában. Azt a részt, ahol a combja eltűnik a szoknya alatti sötétben.
Hirtelen erekcióm támad, és felveszek egy másik könyvet. A jobb bokámat átvetem a bal lábamon és az ölemben tartom a könyvet, hogy ne látszódjon, hogy feláll a faszom. Csend van, lehet hallani, ahogy a Rita suttogva olvas.
Kintről behallatszik a körút zúgása.
