Magyar, török, német háttér, sokoldalúság és tehetség. Bár megtehette volna, mégsem ment Isztambulba, Berlinben maradt, tanítani. Interjú Can Togay Jánossal.

Színész, rendező, forgatókönyvíró, költő, kulturális szakember vagy. Jelenleg Berlinben tanítasz. Melyik elnevezéshez ragaszkodsz igazán? Vagy épp az határoz meg, amit aktuálisan csinálsz?

Vegyük úgy, hogy valójában zenész szerettem volna lenni, az nem jött össze, a felsoroltak és még néhány, meg nem nevezett tevékenység, mint pl. valamennyi konceptuális munka pedig mind ahelyett vannak. Ez lehetne egy válasz a kérdésedre. Vagy az, hogy alkatilag inkább többtusázó vagyok, előnyöm és hátrányom, hogy sok mindennel kell foglalkoznom, akár párhuzamosan is, hogy mozgásban maradjak és ne fagyjak le. Sok idő kellett ahhoz, hogy felismerjem, illetve, hogy elfogadjam magamban ezt az állhatatlanságot, és ne szégyenkezzem miatta magam előtt. Most már szabadabban követem az érdeklődésemet, illetve rugalmasabban idomulok a kényszerekhez és a legkülönbözőbb területeken is elég gyorsan be tudom azonosítani azokat a szempontokat, amelyeken keresztül kapcsolódni tudok egy-egy feladathoz. Elcsépeltsége okán igyekeztem most kerülni a „kreatív“ szót, pedig el lehetett volna helyezni itt-ott. Ami pedig az elnevezéseket illeti, soha sem volt kifejezett vágyam valamely céhhez való tartozás, talán éppen ellenkezőleg. De ezt sem hangsúlyoznám túl. Van, hogy egyszerű piaci szempontok felülírják a kibúvókat, ezért aztán ha muszáj, filmesnek mondom magam, mert ahhoz sok pénz kell, és van, hogy kérik a jogosítványt.


Engedj meg egy személyes megjegyzést. Mindketten török származásúak vagyunk, s egyikünknek sem a török az anyanyelve. Sok töröktől hallottam – gyros árustól a magasabb végzettségűig, -- hogy aki nem beszél jól törökül, az nem is török. Mégis, kezdeni kell valamit ezzel a török származással. Neked mit jelent a törökség, mennyire érzed az identitásod részének? A származáson túl miben nyilvánul meg nálad az, hogy török vagy?

Hát ez nem könnyű kérdés, és ne is számíts kielégítő válaszra. Egy ember identitásánál összetettebb, indázóbb létrajzolat nincs is. Mindenestre javaslom, hogy ne a döner-árusokkal konzultálj erről, ifjúkoromban férfi voltomat is megkérdőjelezték családunk egyes török látogatói, amint rám mutattak és felkiáltottak „bıyıksız adam olur mu?“ miszerint „micsoda férfi, akinek nincsen bajsza?“. Tény, hogy törökök a szüleim, pontosabban töröknek vallják magukat, mert hát az olyan, hogy „török“ is csupán egyfajta konstrukció, amely az Oszmán Birodalom huszadik századi bukása után született. Számos a rokonság is, ugyanakkor örök a harcom a török nyelvvel, amelyett messze nem úgy birtoklok, mint a magyart vagy akár a németet. A magyar mellett török állampolgár is vagyok, és ez is identitásképző valahol. Jóllehet a magyar kultúra az, amelyikben a leginkább otthon érzem magam, s a szüleimen keresztül számos más hatás is ért. A kérdésben egyébiránt a származáson túl az idegenség is kulcsszó. Nyilvánvaló, hogy aki több identitással bír, annak igen sok alkalma van megélni az idegenséget is. Ez sokkal alapvetőbb lecke, mint a származás kérdése. Az ezzel való bírkózás életfeladat. Paradoxona ugyanis, hogy az idegenség is identitás képző, amelyikhez ragaszkodik az ember, nem akarja feladni, miközben az idegenség áthidalása a legintenzívebb igénye. Egy származással pedig úgy lehet „kezdeni valamit“, ha az ember utána jár, érdeklődik, felkutat és így esetleg gazdagodik. De az identitás kérdése más, és ha már egyszer ilyen módon felmerült, soha nem „oldódik meg“. Vigasztaljon, hogy sokfajta hasadtság létezik, és ez speciel olyan, amelyik kimondottan gyümölcsöző lehet. Eszembe jut most egy görög barátom édesanyja is, aki egy alkalommal tisztázó szándékú lendülettel szegezte nekem a kérdést, „akkor most végül is minek tartja magát, töröknek vagy magyarnak?“, mire nem jutott más az eszembe, mint hogy azt feleljem, „olyasvalakinek, akinek ezt a kérdést értelmes módon fel lehet tenni“...

Gondolkoztál már azon, hogy miben lett volna más az életed, ha Törökországban vagy gyerek és fiatal?

Igen, gondolkoztam. Ugyanakkor fontos megjegyeznem, hogy Magyarországon születtem, tehát matematikai bizonyosság, hogy az én életem, fogantatásom alapvető előfeltétele volt, hogy szüleim Magyarországra jöjjenek. Ilyen szempontból szülőhazaként az én személyemhez csak Magyarország rendelhető. Törökországban tehát csak úgy lehettem volna „gyerek és fiatal“, ha szüleim gyermekkorom egy adott pontján úgy döntenek, hogy visszatérnek Törökországba, illetve úgy ítélik meg, hogy visszatérhetnek oda. Tekintve, hogy életüket az emigráció, illetve a hidegháború határozta meg alapvetően, egy ilyen döntésnek olyan következményei is lettek volna, amelyet egy ilyen gondolatkísérletbe még soha nem vontam be, de amelyek alapvetően befolyásolták volna ezt az elképzelt gyermek- és ifjúkort. Ami a szimulált sorsvonal valószínűsíthető részét illeti, nincs olyan nehéz dolgom, elegendő csak unokatestvéreim életét megfigyelni. Isztambuli felsőbb középosztály, külföldi tanulmányok és állások az ügyvéd-pszichológus-menedzser háromszögben. De egy isztambuli gyerekkor nyarai mindenesetre nagyanyámnál teltek volna Büyük Ada szigetén kék tengerrel és sok hajóval a láthatáron. Az ifjúkor pedig néhány katonai puccs megélését, izgatott és akár testi épségre is veszélyes politizálást eredményezett volna, ha az apám inspirációját követem és ahogy a 60-70-80-as évek török történelmét elnézem. De amint az ábra mutatja, a sors más környezetet és más ifjúkort szánt nekem.


Térjünk rá a színházra. Halász Péter színházában színészként dolgoztál. Mi az, amit Halász Pétertől tanultál, s ami azóta is végig elkísér?

Kamaszként kerültem Halász Péter közelébe, és ez az időszak mindenképpen sok mindenben befolyásolt. Hogy pontosan miben, nem tudnám könnyen szétszálazni. Ha nagyon igyekszem, talán innen származik mindenfajta csoportgondolkodással szembeni szkepszisem. Ugyanakkor Péterben - ellentétben olykor a legközvetlenebb környezetével is - minden radikaliznusa ellenére nem volt semmilyen hajlam a doktrinerségre. Igen független személyiség volt, nem erősítette magát dogmákkal, nem volt szüksége rá. Intelligens ember volt, nagyon. Ha ez lehet tanítás, vegyük annak. És igyekezzünk tanulni belőle.


Van egy versesköteted, Fénykutya és vonat címmel, te írtad Bereményi Gézával közösen A Hídember forgatókönyvét, több díjnyertes filmben szerepeltél színészként, te rendezted a Nyaraló és az Egy tél az Isten háta mögött című filmeket is. Mostanában mire készülsz? Verseskötet, film, forgatókönyv?

A névsorolvasásból számos, különböző rendű gyermek kimaradt, legfőként azok, amelyeket másoknak, vagy másokkal együtt írtam, készítettem. Gondoljunk rájuk is egy pillanatra, nehogy elárvuljanak. Ami pedig a követekező munkákat illeti, mint ahogy már volt szó róla, párhuzamosan dolgozom terveken (ezzel egyébként egyáltalán nem vagyok egyedül), van közöttük forgatókönyv, saját filmterv, installációs munka, építeszetkommunikációs projekt, mindenféle valószínű és reménybeli ügy. Ami a verseket illeti, az első kötet harminc év anyagából válogatott, és szinte csak a felgyűlt írások önsúlya kényszerítette kötetbe őket. Úgyhogy ez egy ilyen fizikai dolog, több köze van a tömeghez, az időhöz, mint az elhatározáshoz. Ez különösen kedves nekem így, mert a líra, a vers a saját, személyes kertem és létigényem, és fontos számomra, hogy szabadon és elszánások nélkül szöszmötöljek benne. Ami viszont az új életem egy érdekes jeladása, hogy hosszú idő után ismét felkértek színészi munkára, úgyhogy 2015 nyarán most már minden bizonnyal így-vagy úgy, de forgatni fogok.

Idén nyárig a Berlini Collegium Hungaricum igazgatója voltál. Milyen változást hoztál az intézmény életébe? Hogy látod, a magyar kultúrának helye van az európai kultúra vérkeringésében? Számolnak vele Európában, vagy még nagy a lemaradás?

A CHB-ban eltöltött majd hét év nagy kaland volt a számomra. Egy némiképpen toporgó és frusztrált időszakot váltott fel az életemben. Az itt felgyülemlett energiák egycsapásra egy elengedett acélrugó erejével indították be az intézeti munkát, olyan erővel, amelyhez a minisztériumi, közigazgatási gépezet valójában nem volt hozzászokva. De ez az energia igen rövid időn belül a munkatársaimat és a háttérintézmények felelőseit is valamilyen módon felvillanyozta, és minden kezdeti tartózkodásuk ellenére úgy vettem észre, maguk is elkezdték élvezni, hogy mi mindent lehet csinálni egy olyen alapvetően tétova intézménnyel, mint egy külföldi kulturális intézet. A célom az volt, hogy alapvetően újrapozícionáljam mind a Berlini Magyar Intézetet, mind pedig az ezzel a kultúrdiplomáciai tevékenységgel kapcsolatos gyakorlatot és az afelől való gondolkodást. Úgy döntöttem, idegenben működő külföldi intézmény helyett egy berlini kultúrhelyet hozunk létre, amelyik a magyar persepktívából szól hozzá európai kérdésekhez. Ezek nagy célok és magam is meglepődtem, hogy kiderült, nagy erőfeszítések eredményeként nem bizonyultak túlzóknak. A Collegium Hungaricum Berlint Berlinben jelenleg messze a leginnovatívabb külföldi intézetnek tekintik, és ezt azért merem így kimondani, mert a többi külföldi intézetbeli igazgató-kollégáim biztosítanak efelől. Ugyanakkor Berlin viszont a .CHB-t a berlini kultúripar fontos részének tartja. Ez pedig a berlini szenátus illetve azon német intézmények, alapítványok, alapok véleménye, amelyek anyagilag is jelentősen támogatták a munkánkat.

Ami a magyar kultúra helyét illeti, gondolom a kérdés nem arra vonatkozik, hogy van-e helye az európai kultúrában - hiszen hol máshol volna helye, ha nem ott? – , hanem arra, hogy milyen intenzíven van jelen, mennyire hat alakítólag? Erre nincs mérőeszközöm. Tény, hogy a néhány évtizeddel ezelőtti állapotokhoz és még a titkolt vágyakhoz képest is a magyar irodalom szinte hihetetlen poziciót harcolt ki magának nemzetközileg, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a tagadhatatlan nyelvi elszigeteltség okán úgymond erre mertek volna a legkevesebben fogadni. Ez azt sugallja, hogy minden lehetséges. Kevés dolog tud elhelyezni egy nemzetet úgy a világtérképen, mint a nyitott, pezsgő és izgalmas kulturális élete. Ehhez alapvetően két dolog kell, pezsgő, nyitott és izgalmas kultúrális élet és annak a támogatása. De ez nem csupán a művészetek kérdése, a kultúra ennél sokkal tágabb és összetettebb valóság. Magyarországon éles konfliktusaival és ellentmondásaival együtt, de pont azok folytán is tagadhatatlanul izgalmas a kultúrális élet, ez nagy és támogatandó érték, és szerintem egyedülállóan érdekessé és izgalmassá rajzolhatja Magyarország képét, csak vállalni kell minden konfliktusával együtt. Ugyanakkor ez csak együttműködve lehetséges. Azt gondolom, hogy a Collegium Hungaricum Berlin tevékenysége azért lehetett sikeres, mert minőségi munkájával mindig meg tudta újítani bizalmi mandátumát, és mert folyamatos, nyitott dialógusban maradva mindig egyetértésre tudott jutni abban, hogy melyek Magyarország hosszú távú érdekei.

Kineveztek az Isztambuli Magyar Intézet igazgatójának. Ezt te egy másik pályázat miatt, azért hogy a babelsbergi filmegyetemen taníts, elutasítottad. Miért döntöttél így? Nem annyira vonzott Törökország, vagy csak német nyelvterületen szerettél volna maradni?

Helyesbítek. Nem, hogy elutasítottam volna az igazgatói kinevezést, hanem megpályáztam és örültem a kinevezésnek. Ugyanakkor jóval az isztambuli pályázatot megelőzően már megpályáztam a berlini Babelsberg Filmegyetem forgatókönyv– és projektfejlesztői tanári katedráját is. A német akadémiai eljárásrend hosszadalmassága miatt azoban a pozitív pályázati visszajelzés sokkal az isztambuli kinevezést követően ért csak el. Úgy tettem, ahogy azt isztambuli kinevezésemkor főnökeimnek már előzőleg jeleztem, miszerint a potsdami állás elnyerése esetén ez utóbbi javára lemondok az isztambuli magyar intézet igazgatói posztjáról. Ez, tekintve az itt már megtárgyalt török gyökereimet, nem volt könnyű döntés, de úgy éreztem, ideje visszatérnem a filmhez, ha még esélyt akarok magamnak adni ott az alkotói munkára. A fiatalokkal, terveikkel való foglalatosság, a filmkészítés reflexiója mindenképpen a legizgalmasabb újracsatlakozást igérte számomra. Az azóta eltelt rövid idő ezt máris igazolta, élvezem a munkámat és ráadásul már saját terveimre is akad olykor időm. A berlini évek tanulságát levonva, Isztambul mellett mindezt nem engedhettem volna meg magamnak. Ami Törökországot illeti, abban bízom, hogy egy kis egyetemi rutin kialakítását követően intenzívebben folytathatom az isztambuli intézetnyitással megkezdett történetem, de most már személyes kalandként és nem hivatali pozícióból.