– Fúj de utálom, amikor valaki nem tudja kimondani – mondom, miközben a kulcsával nyitja a lépcsőház hátsó ajtaját. – Mit?
– Hogy boldog új évet.
– Ne már!
– Mit ne már?
– Ne már, hogy most rossz kedved legyen!
– Nincs rossz kedvem.
– Biztos?
Közel csúszok hozzá a taxi hátsó ülésén, és megfogom a combja belső oldalát.
– Biztos? – kérdezem újra. Megpuszilom a száját.
– Igen, biztos.
– Itt hátul jó lesz? – szólal meg a taxis.
– Igen, itt jó – válaszol Eszter.
Végiggurulunk a hosszú, tízemeletes panelház mögött. Helyrajzilag utca, de tulajdonképpen egy parkoló ez. Bármikor ránkdőlhet ez a fal, amin az ablakok csak felfestett díszek. Még majdnem mindegyik fényes. Ahonnan zaj jön, az nem festett. Ez egy fal, amiben élnek, jövök rá.
– Hányas szám volt?
– A következő utáni – mondja Eszter.
A taxi lassan megáll.
– Itt jó lesz?
– Jó lesz, köszi – mondom. Keresem a taxiórát, de nem találom.
– Kétezernégyszáz – mondja a taxis.
Háromezret nyújtok oda neki.
– Köszönjük – mondom. – Boldog új évet.
– Búék – mondja.
Eszter nem szól.
Kiszállunk.
– Fúj de utálom, amikor valaki nem tudja kimondani – mondom, miközben Eszter a kulcsával nyitja a lépcsőház hátsó ajtaját.
– Mit?
– Hogy boldog új évet.
– Dehát mondta.
– De nem ki. Ez a búék, ez egy szocialista faszság.
– Szocialista?
– Igen. Egy kádárizmus.
– Te hülye vagy.
– Egy mikroszkópszínpadizmus.
Benyúlok a kabátja alá, ahogy megyünk felfelé a lépcsőn. Kicsit dülöngélek. Eszter sokkal józanabb. Odahúzom a falhoz a lépcsősor közepén. Kitámasztok az egyik lábammal, hogy ne essünk el.
– Inkább menjünk fel! – mondja Eszter.
– Figyelj, ez nem jó! – mondja, miközben nyitja az ajtót.
– Micsoda?
– Hogy mindig csak baszunk.
A lábammal csapom be az ajtót magam után.
– Hogyhogy mindig?
– Hát ahányszor.
– Eddig egyszer basztunk.
– Mert te azt akartad.
– Te nem? – odalépek és lehajolok a nyakához. Eszter pici.
– De igen, de ez nem lehet ilyen könnyű neked.
Kiröffen belőlem egy nevetés.
– Ne röhögjél baszd meg! – így kimondja az sz-et.
– Bocsánat. Nem könnyű.
Csókolózunk.
Fogom a mellét. Vagyis a melltartóját. Lenyúlok és leveszem a blúzát.
Én leveszem a pólómat. – Én ezt így nem akarom – mondja, miközben csókol tovább. Lenyúl a törzsem előtt a farkam felé.
– De akarod.
Elveszi a kezét, és a száját is.
– Nem. Ez így nem izgalmas.
– De mindjárt az lesz.
– Nem kaphatsz meg ilyen könnyen.
Csókolnám tovább. Ellök. Megtántorodok.
– Hozzál nekem valamit.
– Mit? Honnan? – végig csiklandozza a torkomat a nevetés.
– Gesztenyepűrét akarok.
Hangosan és gátlástalanul röhögni kezdek.
– Ne röhögjél! Baszd....Meg!
– Most, szilveszter éjjelén, menjek, és hozzak gesztenyepűrét?
– Igen!.... És tejszínhabot.
– Tejszínhabot.
– Igen.
Gondolkozok.
– Oké.
Még mindig röhögök.
– De lenyalhatom rólad.
– Ezt majd meglátjuk.
– Oké. Oké.
Felöltözök. Felveszem a cipőmet.
– Várjál, adok kulcsot. Így vissza tudsz jönni.-Egy neon-barackszínű műanyag bojt a kulcstartója. Rengeteg kulcs van rajta. Csak a kabátzsebembe fér el.
Lerohanok.
Még durrognak petárdák a távolban, de üres a nagy, zöld, füves tér a tízemeletes tömbök között. Nagyjából tudom, merre vagyok. Ha megtalálom a négysávos utat, már tudom, merre lesz a kereszteződés. Onnan pedig tudom, hol van az éjjel-nappali.Kocogva indulok el, de pár lépés után elfog a rosszullét.
– Bazmeg. Hánynom kell – mondom hangosan. Körülnézek. – Nem. Erre.
Előttem látom a négysávost. Akkor balra.
Elsietek egy négyemeletes csík mögött.
– Igen.
Ott a buszmegálló. Mellette lesz a földszintes kis téglatest.
Az az éjjel-nappali.
– Sziasztok! – hallom a hangomon, mennyire elmosódott.
Random bevágódok az egyik sorba. Hűtő. Ez az.
Ilyenkor nincs jégkrém. Gesztenyemassza.
Elhúznám, nem mozdul.
– Bocs, de ez nem…
– A másik oldalát próbáld – nagydarab, koponyaközelire nyírt hajú csávó a pult mögül. Ugyanolyan hosszú a szakálla, mint a haja.
– Ja, kösz!
Az az oldal simán nyílik. Tejszínhab.
– Bocs, tejszínhab?
– Hátul – mutat hátra.
Odanézek, látom az alsó polcon. Kinyomós.
Fizetek. Kifordulok.
A jobb kabátzsebemben a kulccsomó. A balban a gesztenyetégla.
A kezemben a tejszínhab.
Megint kocogva indulok. Most balra van a négysávos. Végig a négyemeletes mögött. – Parkoltok gecik! – üvöltöm futás közben az autókra. – Parkoltok!
Kiérek a nagy, zöld területre. Idén még nem esett a hó.
Az a ház az. A második lépcsőház jobbról. Első emelet balra.
A lépcsőházajtó nyitva. Biztos én hagytam így.
Első emelet. Balra.
Előveszem a kulccsomót.
Bepróbálom az első kulcsot. Nem az. Megnézem, Elzett.
Akkor Elzett kulcs. Sárgaréz.
Beledugom. Ez már belemegy.
Elfordítani nem tudom.
– Picsába.
Kihúzom a kulcsot és megnyomom a csengőt.
Nincs kint Eszter neve, nem is volt. Albérlet.
Újra megnyomom.
Kinyílik az ajtó, felemelem a tejszínhabot.
– Heló – mondom mosolyogva.
– Helló – válaszol az anyaszült meztelen férfi. Kicsit mérges.
Olyan harmincöt lehet. Fura, hogy bár lathatóan az ágyból kelt ki, a haja gondosan el van választva. – Segíthetek?
– Jézusom. Bocsánat.- A farkát nézem. Rövid a fitymája. Kilóg alóla a makk. Izmos a hasa.
– Eltévesztettem az ajtót – mondom.
– Hát nagyon úgy tűnik – mondja a csávó. Láthatóan dühös.
– Bocsánat. Megyek – mondom.
– Jobb is lesz. Faszarcú.
– Megyek...
Ezt már motyogom megfordulás közben.
Futok le a lépcsőn. Kinyomom a lépcsőház nehéz ajtaját.
Hagyom, hogy bezáródjon utánam.
Ki a füves térre. Néhány ablak világos még. Nézem a leheletem füstjét.
Megnézem a kezemben tartott tejszínhabot.
Megfordulok.
Nézem a tízemeletest.
