A héten ismét egy Zsembery Péter novellát olvashattok Szerelem rovatunkban. A felnőtteknek szóló írás egy délutánról szól, Veránál, Szentendrén.
– Figyelj, szerintem mindjárt elmegyek.
– Jó, de ne belém!
– Jó.
Ugyanolyan tudatosan élvezek el, amilyen az egész szeretkezés volt. Gondosan, figyelmesen, óvatosan és felnőttesen dugtam a Verát. Most a csípőm mozdulatával lassan kiválasztom a helyet a fekete pinaszőr felső határánál, a faszom pedig teljesen tudatosan odaköp egy húszforintosnyi gecifoltot. Látom ahogy kijön a fehér folyadék, és közben felnézek.
Vera is azt nézi. Ő is komoly.
– Jó volt.
Nem kérdezek.
– Jó.
– Jó? – Most kérdezek. – Tényleg?
– Igen. Elég rég voltam férfivel, ezért.
Odatolom a számat és ő lelkesen dugja a nyelvét a számba és csókolózunk.
– Nem gondoltam volna, hogy kijössz – mondja utána Vera.
– Szentendrére? Minden nap kijövök. – Eddig ugyanúgy fölötte voltam a könyökömre támaszkodva, ahogy basztunk, de most mellé fekszem, és felkönyökölök a bal kezemre.
Nézem a Verát. Van a felsőajka közepén egy dudor. Az iskolában a tornacsarnok mögött, a cigizős helyen egyszer megbeszéltük, hogy az tulajdonképpen a szája csiklója. Vera amúgy olyan kicsit, mint a Hófehérke. Csak most a szája nagy és laza, az arca pedig piros a vértől.
– Olyan vagy, mint a Hófehérke.
– Hófehérke? – mosolyog. Gondolkozik. – Te meg mint a Morgó.
– Utálom a Morgót!
– Igen bazmeg! Dulifuli, nem is Morgó!
– Jól van akkor Dulifuli vagyok. Tudod mit csinálnak a Hupikék Törpikék? – A jobb kezemmel elkezdem bökdösni a bordáit.
– Nem! Ezt nem csinálják egyáltalán! – nevet és próbálja elkapni a kezemet. Feszül a hasa végig. A szegycsontjától a pinájáig egy keskeny kis borda lesz, a hasa két oldala meg belappad a bordái alatt.
– Különben is azoknak csak három ujjuk van!
Lenyúlok és a pinájára simítom három ujjam.
– Akkor így ujjazzák a Törpillát?
– Igen, így szeretnék, de a Törpillának nincsen pinája.
– De van. Szőke rajta a szőr.
– Nincs!
– De van!
– Nem nem nem nem nem nem.
– De de de de de de de de.
Ritmusra nyomkodom, és mozgatom az ujjaimat. Érzem, ahogy újra nedvesedik. Elhallgatunk. Megint megcsókol. Elveszem az ujjaimat és megfogom a mellét. Tapad a kicsit nedves ujjam a bőrére. – Jó, van neki – sóhajtja.
– Mit csinálsz ma este?
Elvékonyodik a hangja.
– Hát. Nem tudom. Lemegyek, körülnézek a városban. Lehet, hogy most átnézek a Balázshoz. Nemsokára hazaér.
– Aha. És a nyáron?
Újra normális a hangja.
– Semmit. Várom az egyetemet. Király lesz, remélem.
– Olyan jó, hogy felvettek.
– Hú baszki, hát nagyon örültem.
– Debrecen jó lehet.
– Hát remélem az lesz.
– Kollégium?
– Igen. Pénzem nem lesz másra. Egyáltalán, fingom sincs, miből lesz pénzem. Mióta csődbe mentünk. Fasz kivan.
Legyintek.
Hallgatunk.
Úgy néz, hogy a két szeme ugrál jobbra-balra, mert egyszer az egyik, aztán a másik szememet nézi. – Nem kéne járnod valakivel? – kérdezi.
– Dehát tudod, hogy jön vissza a Kinga – mondom. – Én bele vagyok szerelmes.
Megmozdul.
Elfordítja a fejét.
– Igen! – mintha egyetértene.
Mintha ő is szerelmes lenne a Kingába.
– Meg akarom várni.
– Igen! Persze!
Egyetért. Meg kell várnom a Kingát.
– Érted.
– Persze. Persze. – Felül.
– Augusztus végén jön vissza.
– Ja, hát igen.
Már háttal van nekem, mert ül. Oldalra nyúl a papírzsebkendőért. Kirázza, aztán félbehajtja. Letörli magát.
