Milyen, amikor csak a másik létezik, és senki más? Amikor mindent hozzá hasonlítunk, és ő hozzánk? Szaniszló Judit írása a Szerelem rovatban.
Az ő illataival volt tele minden, a ruhája, a keze, a szekrénye, a könyökhajlata. Olyan illata volt, mint előtte senki másnak, és ezt sms-ben és e-mailben tudtára is adta neki többször. Persze, tudta, hogy minden embernek más illata van, de ez, ez a kevercse, ez a hogyanmondja, minőcsodás felhőillat, ez egyszerűen nem fért belé, ezt egyszerűen ki kellett mindig írnia magából neki. A kemikáliái, és ő maga. A reggeli szájának az az édeskés pállott illata.
Lehelj a nyakamba.
Remeg tőled a lábam, ne csináld.
De, csináld.
Úgy mozogtak együtt a konyhában, a zöldségesnél, a Rossmannban és az ágyban, mintha táncoltak volna. Volt valami koreográfia ugyan, de közös volt az is, megbeszélhetetlen. Jött. Ha a másik arcára gondolt, a jéghideg kezébe hangyák másztak, bizsergett a szemhéja, és hanyatt akart feküdni, hogy átadja magát teljesen az összes végtagja apró rándulásának. Ha a hangjára gondolt, az alkarja kipöttyöződött. Hol nazális volt, hol bumfordi és kicsit túl hangos, de mindig az övé, és ettől neki mindig kipöttyöződött.
Én előre, ő hátra, ő előre, én hátra.
Leesik a szemüvegem, ne csináld.
De, csináld.
Ha ettek, egymás szemét nézték közben. Hallgatták a csámcsogást, ahogyan a keményből puha, a puhából meg kemény lett. Figyelték a nyaki mozgást, az ereket, a kezet, ami a húst vágta, a szájat, ami szürcsölve köpködött beszéd közben, és nem tudtak egymással betelni. Előtte együtt főztek, némán. Le volt osztva minden, a vágódeszkák, a kések, a keskeny konyha minden szeglete, a menj-kicsit-arrébb simogatások és a zsíros cuppogások is. Mindig új szőröket és redőket fedezett fel rajta, a lakás és a város minden pontján minden időben másképp esett rá a fény, erre mindig rá kellett csodálkoznia, ennek mindig hangot kellett adnia.
Puha.
Kemény.
Puha.
Nem tudta felületesen kezelni a dolgot. Egy jó ideje már nem is akarta. Mélysége lett minden jól sikerült és elrontott mozdulatnak, az elhamarkodott és a telibetalált mondatoknak is. Ha volt barátnőkről és alkalmi szeretőkről volt szó, azokat vagy elbagatelizálták vagy kiszínezték. Csináltak mindent úgy, ahogyan éppen akkor jónak látták. Az infantilis összeveszéseket és a felnőttes kibéküléseket egyaránt.
Szeretlek, baszod.
Imádom azt a gyönyörű pofádat.
Tudták, hogy van ilyen, hogy nincs ilyen. A büdös villamoson is volt, a pályaudvari büfénél és a mosógép mellett is. Ha sírt, ha nevetett, ha bántotta, ha a fogai között préselte ki a hülyeségeket, amit utána már nem lehetett visszaszívni, akkor is.
Nekem már áll.
Egyszer fogta a fejét hányáskor, és akkor arra gondoltak mind a ketten, és nem mondták, egyiken sem mondták, hogy így kéne megszületni és meghalni is. Az ilyen patetikus dolgokat ilyen egyszerűen kell csinálni. Fogni kell közben a másik ember fejét, mindegy, hogy ki az, és hogy miért pont az.
Tegnap aztán azt mondta neki, hogy nem akarja soha többé látni.
