Ezen a héten ismét egy Zsembery Péter novellát olvashattok Szerelem rovatunkban. Az írás egy tengerparti nyaralás történetét eleveníti meg.

– Szerinted a haverod megkúrja az anyámat, amíg mi itt baszunk?

Legalább hármat lépek, mielőtt válaszolnék.

– Szerintem nem. Pedig az anyád simán benne lenne. És ezt a Balázs is tudja. És egész életében bánni fogja.
– Ennyire jó nő az anyám? – Nem. De annyira van jó, hogy a Balázs bánja majd, hogy nem farkalta meg.
– Aha.

Via már dobná a témát.

Annyi érdekli, hogy mondhasson valami durvát, a következményekkel nem akar foglalkozni. Ha a Balázs mondjuk ott hágná az anyját, amikor visszaérünk, akkor ki lenne akadva, de ahhoz ragaszkodott, hogy ő mondja ki azt, ami mindkettőnk fejében jár, miközben a kis horvát szállodasziget kavicsos ösvényén lépkedünk. Balázs autójával kalandoztunk le a tengerpartra, ahol Via társasúton volt az anyjával. Három napot a nagy félsziget túloldalán voltunk, ahol a Balázs ismert egy csajt még pár évvel korábbról.

Tegnap érkeztünk ide, és Via anyja megengedte, hogy a szobájukban aludjunk.

– Amúgy az a típus – mondom, pedig tudom, hogy nem kéne.
– Az anyám? – kérdezi Via. – Melyik típus?
– Hát az, aki ha tanár, akkor biztos rá gondol minden fiú tanítványa faszverés közben.
– Miért? – Ez már egy dühös miért.
– Hát ilyen csinos – mondom. – Szoknyában jár, ilyesmi.
– Szoknyában.

Érzem, hogy Via kihasználja a hazugságom kínálta lehetőséget, hogy ne kelljen veszekedni. Mosolyog is.

– Te is a szoknyás tanárnőidre verted?
– Igen. A Csilla nénire. Fiatal volt, pályakezdő. Pattanásos volt. És elképesztő, rettenetes nagy csöcsei voltak.
– Mit tanított? – Matekot bazmeg.
– Akkor ezért vagy ilyen szar matekból.
– Kurva matek.
– Pedig számolhattad volna a spermáidat is, és akkor te lettél volna a legjobb matekos a suliban.
– A spermáimat te számolod.
– Oké, csak találjunk már egy jó helyet.

Némán megyünk tovább, keressük a jó helyet. Izzad egymásban a kezünk.

Kavicsos ösvények kanyarognak a szigeten. Ugyanolyan hosszú, keskeny fehér kövek határolják élükkel a földbe ásva, mint bármelyik parkban Magyarországon. Hol vették ezt a fajta követ? Van valami szabály, hogy ezt a követ kell ösvényhatárolásra használni mindenhol Kelet-Európában? Gyöngykavics, a sárga fajta, ez is mindenhol ugyanolyan. Soha nem értettem, hogy miért nevezik gyöngynek. Nem gyöngy. Mert a gyöngy az homályosfehér, és mindig hozzámondják, hogy igazgyöngy. Hogy érezni lehessen, hogy ez valami drága. Lellén, a társasüdülőben volt ilyen, csikorgott.

Itt az ösvények között műkőszobrok, díszfák, lapos lombú fenyők, bokrok terpeszkednek. A Tito szocializmusa majdnem pont olyan volt, mint a Kádáré. Egy növény nem komcsi, mégis lehet úgy ültetni, hogy valahogy zavaró legyen, hogy valahogy útban legyen, ne legyen értelme. Feltűnően. Bele az arcodba, hogy érezd, aki ültette, gyűlölte, hogy ültetnie kell. Így elsőre a terület ideális egy gyors dugáshoz, de a talaj mindenhol gyalázatos. Vagy szúrós, vagy mocskos. Fű sehol.

Csattog-csörög a talpunk a kavicsokon, és én közben a szobára gondolok, ahol a Balázs és a Via anyja vannak. A barna műbársony ágytakaróra, amibe derékszöget varrtak oda, ahol az ágy széle van. Alatta csak lepedők, egy amin fekszel, egy amivel takarózol. Mi a Balázzsal a padlószőnyegen alszunk. Alig keményebb, mint a műbársony az ágyon. De itt, ebben a kurva parkban talpalatnyi pázsit nincs, a part pedig csupa éles szikla.

A Balázs biztosan hátulról kúrja a Via anyját.

A Via anyja, ahogy leül a strandon, a segge mindig két oldalra szétterül a pináján feszülő háromszög szárnyaiként. Szárnyas háromszög, pinalepke. Vagyis pinapillangó. Pinalangó. A Balázs térde puhán van, az enyém keményen lesz. Ha nem a térdem, akkor a hátam, mert én leszek alul, hogy a Via ugrálhasson a farkamon. És akkor a Via térde.

Szerintem itt jó lesz – mondom.

Egy pad mögé húzom a Viát. Barnásvörös föld, rajta tűlevelek. Látni a vizen túl a város fényeit.

– Nem látnak a vízről?
– Á, sötétben vagyunk. Már a ruhája alatt van a kezem. Egyszerű, pántos, térd fölött érő ruha. Melltartó nincs. A bugyihoz nyúlok, be a gumi a alá, a sötétben villan a felemelt ruha alól a fenék.
– Hé! Lassan! – szól a Via.
– Oké, oké – lihegem.

Odatolom az arcomat, hogy smároljunk.

Via megfogja két kézzel az arcom, ahogy szokta. Lassan, céltudatosan beledugja a nyelvét a számba és körözni kezd. Én közben a óvatosan újra elindulok a bugyija felé a kezemmel, de inkább felhúzom a ruháját, úgy simogatom a derekát és a fenekét. Via lenyúl és felhúzza a ruhát a fején át. Fehérek a mellei. Én is leveszem a pólómat. És a nadrágomat is. Közben végig csókolózunk. Letérdelünk. Nem is szúr nagyon. Hirtelen Via megáll és eltávolodik.

– Figyelj! És mi lesz, ha tényleg megkúrja az anyámat a Balázs?

Gyomortájon belém hasít a harag és eindul a torkom felé, de visszanyomom a gyomromba.

– Ne csináld ezt! – mondom. – Nem fogja megkúrni. Anyádnak ott van a pasija.
– De az egy évben kétszer jön Brazíliából haza.
– De attól még van. Balázs mennyi, húsz, huszonegy? Anyád? Negyven? Azért ez nem ilyen egyszerű.
– Anyám egy rohadék. – Leül, átkarolja a térdét.

– Jaj, ne! Via, anyád nem egy rohadék. – Mellé ülök.

– De igen. Te nem ismered.
– Via, amit én látok, az annyi, hogy a szüleid elváltak amikor kicsi voltál. Apád évekre eltűnt, de visszajött, és tök szoros a kapcsolatod vele. Anyád meg mindent megtett, amit tudott. Ahogy tudta.

– Attól még egy rohadék.
– Via ez az egész olyan, mint egy szörnyű színdarab.

Elkezdtünk szerelmeskedni. Minden jó. Tengerpart. Éjszaka. Szexelhetünk. Minden oké.

– Csak kúrni akarsz, mint anyám a Balázzsal.
– De Via szeretlek!
– Én is téged! De akkor is.
– Gyere, inkább csókolj meg!
– Most már nincs kedvem.
– Akkor menjünk vissza? – Nem, ne menjünk.
– Na gyere ide! Átöleljük egymást.

Via elveszti a tartását, csak lóg a karomban. Ki vagyok csavarodva, ahogy a felsőtestem minél nagyobb felületét próbálom Viához tapasztani.

– Nincs semmi baj. Nincs semmi baj.

Közben a hátát cirógatom. Kicsit felém fészkelődik. Megmozdul az összezsugorodott faszom. Hozzáér a nyákhoz, ami még a vetkőzéskor kenődött az alsónadrág belsejéhez. Via felém fordul és lesmárol. Céltudatosan felém fordul, és feltérdel. Én is feltérdelek. Via villámgyorsan leveszi a bugyiját és az alsógatyám felé nyúl. A faszom, mint egy rugó, kiszabadul. Via a kezébe veszi. Alig kapok levegőt. Lenyúlok Via kis barna szőrpamacsához. Csupa nedvesség. Lefekszem hanyatt. Via áttérdel fölöttem. Minden nagyon gyorsan történik. Via megfogja a faszomat és beleül. Síkos és szűk és meleg. Kettőt mozdul és elélvezek. Hangosan nyögök.

– Csss! Csss! – szól kétszer halkan. Felnyúlok és megfogom a melleit.
– Bocsánat! Ne haragudj.
– Semmi baj – válaszol. Mosolyog.
– Ne haragudj! – mondom mégegyszer.
– Semmi baj – ismétli.
– Várjunk egy kicsit!
– Ne várjunk. Menjünk vissza.

Felöltözünk és elindulunk vissza a szállodához. Kézen fogva. Úgy érzem, hogy alig tudok járni. Via furcsán jókedvű. Kopog mielőtt benyitna a szobába. Az anyja az ágyon ül és olvas. A Balázs a cuccunkat rendezgeti a sarokban.

– Jót sétáltatok? – kérdezi az anyja.
– Szuperjót! – válaszol Via csacsogva. Gyönyörűek a város fényei innen. – Igen, klassz ez a kis sziget.
– Jól van – mondja Via anyja.

Szőke haja van, pisze az orra. Ha fürdőruhában ül a csípője szárnyakká változik a pinája pedig fejjé, torrá és potrohhá. A melle kicsi. A hangja éles.
– Azt beszéltük a Balázzsal, hogy jól elvagytok itt srácok, elférünk itt, maradhattok a hét végéig.