A Senna rendezőjének újabb bitang erős, híres emberes doksija nem feltétlenül arról szól, ki a felelős – de az apa megkapja a magáét rendesen.

Meg hát, nem kell ám ahhoz a Winehouse-család házi archívuma, hogy csúnyákat gondoljunk róla, vagy inkább, mondjuk azt, nyilatkozott és tett ő már olyan dolgokat, ami után nem ér minket váratlanul az, hogy Kapadia nem festi le Mitchellt épp az önzetlen apák gyöngyének. Persze, beszél ő is sokat, akár bele is dumálhatná magát azokba a körökbe, ahova az a kevés ember sorolódik ebben a filmben, akik tényleg próbáltak valamit tenni azért, hogy az új évezred egyik legfantasztikusabb énekesnője és dalszerzője ne haljon meg 27 évesen. De, amitől nem csak hatásos dokumentum, hanem ügyes és jó film is az Amy: a rendező nem engedi csapongani művét, itt kérem a közvetlen hozzátartozók, a barátok és a munkatársak tényleg csak annyit beszélnek – s jelen időben csakis beszélnek, hisz a visszaemlékezések csak a hangsávon kaptak helyet –, amennyi ahhoz szükségeltetik, hogy máshogy lássuk azokat a képeket, amiket vagy már láttunk, láthattunk eddig is, vagy csak e film kedvéért kerülhettek a nyilvánosság elé.

Na de mi az a máshogy? Előkerül a sztár mögül az ember? Ó, az ilyenkor a szándék szerint mindig előkerül, a hasonló produkciók általában mind-mind ezt harsogják, gyertek, csak gyertek, itt a csillag, aki megsemmisült, aki egykoron fényesen ragyogott, de jött a média, meg jöttek a rajongók, meg jött a drog és az alkohol, a testképzavar, s a tündérmesének vége lett, csúnya vége, jaj, jaj, miért hagytuk, hogy így legyen? Tehát mindez nem lenne önmagában érdekes, sőt igazából vállalható se – mármint az, ha csupán ennyi lenne az Amy. Persze, igazából ennyi csak, de aztán mégse. És nincs ebben semmi ellentmondás: Kapadia, csakúgy, mint a Senna idején, korrekt bulvárfilmet hozott össze, de akkor is, most is, sikerült neki az, ami általában nem szokott másoknak: a film végére valóban módosul, amit eddig gondoltunk a címszereplőről.

Elsősorban olyan ember volt ő, aki nem találta meg azt a megfelelő személyt, aki segíthetett volna neki átlendülni a nehezén. Nem feltétlenül azon, amit sztárságnak szoktunk nevezni, hanem úgy általában: az élet buktatóin. Mintha azt szeretné mondani a film, hogy nem is kellett ehhez a tragédiához a befutás, nem azért történt ez az egész, mert Winehouse-ból világsztár lett. Megtörtént volna egyébként is. Csak akkor nem tudnánk róla. Kapadia a maga nem is annyira leplezett módján persze kioszt mindenkit (az apukát tényleg nagyon-nagyon), a magánéleti környezet mellett hibás volt itt a menedzsment, a tévé, a rádió, az újságok, s persze a botrányokra ráizguló közvélemény is. De megteheti, mert közben, ahogy Winehouse szerzeményeit, koncertfelvételeit használja, ahogy elhelyezi azokat a filmben, ahogy gondos figyelmet fordít arra, hogy a dalszövegek feliratozva legyenek, az arra vall, hogy tényleg nem bűnbakot keres, vagy hát, nem erre futtatja ki a lényeget. Hanem arra, hogy amikor kijövünk a moziból, ne arra a rémisztően sovány junkie-ra gondoljunk, akin a vége felé hüledeztünk, hanem arra a tinédzserre, akit még az elején láthattunk bohóckodni, vagy épp énekelni. Kapadiának elsősorban azért sikerült értékes filmet készítenie, mert felismerte, hogy mondhat róla bárki bármit, Amy-vel kapcsolatban most már csak az a fontos, hogy úgy nézett bele a kamerába, ahogy azok az emberek szoktak, akik nagyon vágynak a boldogságra, de nem lelik sehol. S ez a tekintet bizony hazakíséri a nézőt. Sőt. Vele marad. Talán a saját élete végéig is.